2017. december 26.

Ajánlás

1997-ben készítettem szakdolgozatomat a „ A terennei mama konyhájában” avagy Kisterenye népi táplálkozása a századfordulótól az 1950-es évekig címmel.
Témavezetőm  Hortiné dr. Bathó Edit a Jászberényi Jász-Múzeum igazgatója akkor nagyra értékelte munkámat és megjegyezte, hogy ez a szakdolgozat kiadásra érdemes.  Napjainkban annyira felkapott divat lett a gasztronómia, a sütés-főzés-szakácskodás művészete, hogy én is előbányásztam az ebben a témakörben született irományomat, gondolva azt, talán van, aki szívesen elkalandozna a múlt palóc tájjelleggel bíró konyhájában vagy bővebben érdeklődik a kulináris téma iránt.
Egy kissé átdolgozva, némi változtatással adom most közre - 20 év elteltével kicsit másképp látva - az akkori gondolatokat. Szeretettel ajánlom kedves Olvasóim szíves figyelmébe.

  Fejes-Marsinszki Ágnes: Gasztrokultúra  a hajdanvolt Kisterenyén

Munkámban a palóc település, Kisterenye népi táplálkozását kívánom bemutatni a századfordulótól 1950-ig. 
Témaválasztásomat - ilyen mereven konkrét helyhez kötötten – az teszi indokolttá, hogy szinte születésem óta a szeretett településen, Kisterenyén élek. 
Származásom anyai ágán a Koós hutás család nagy helyi múlttal rendelkezik. A kisterenyei táplálkozás-kultúra így szinte ösztönösen, valóságos hétköznapi élethelyzetekben öröklődött át anyáról a lányra, az újabb nemzedékekre; édesanyámnak köszönhetően nem volt ez másképp az én esetemben sem. 
Létünk egyik alapfeltétele a táplálkozás, éppen ezért minden időben az asszonyok legfőbb háztartási tevékenysége közé tartozott és tartozik napjainkban is a sütés-főzés gyakorlata, a család jól tartása. Mindemellett a legtöbb emberben erős érzelmeket ébresztenek a hazai ízek: a nagymamánk főzte lekvár aromája, az anyánk sütötte kalács illata egy életre belénk ívódik. Ugyanez a helyzet az otthoni konyha melegével, barátságos hangulatával, az ünnepre megterített asztal fenséges látványával, melyet körülül a család. 
Kérdés azonban, hogy mai rohanó világunk, amikor a gyorséttermek, tartósító anyagok, E-s összetevők korát éljük, vajon mit őriztünk meg a régmúlt e kimeríthetetlen kincsesházából: a magyar parasztság, mi több a palócság táplálkozási szokásaiból, emlékeiből? 
Az 1900-tól 1950-ig terjedő időszak a parasztháztartások gazdálkodása szempontjából sem volt felhőtlen. 
Az I. és a II. világháború borzalmai, a gazdasági világválság nyomorúsága és ínséges időszaka, élelmiszerekkel való ellátatlansága a megélhetési viszonyokra, a táplálkozásra egyaránt rányomta bélyegét. Nógrád megye lakosságának többsége, 57.9 %-a még az 1920-as években is a mezőgazdaságból élt. a megye legnagyobb földbirtokosa a katolikus egyház volt. 
Kisterenyén a legnagyobb földbirtokkal br. Solymossy Jenő (5187) rendelkezett. 
Az 1930-as években leginkább Salgótarján környékén, a városira jellemző munkás-életforma alakult ki. Ennek ellenére  - a bányavidék egyes községei (Vizslás, Kazár, Kisterenye) határozott proletár jellegük ellenére még a 30-as évek végén is; főleg az otthon dolgozó parasztok, háziasszonyok életfelfogásában – megmaradtak paraszti szinten. 
A palóc vidék paraszti társadalmának ebben az időben két jelentősebb rétege volt a kisbirtokosság vagy ahogyan szórványosan nevezték őket: a „jobbágyság” és szegényparasztság, a „zsellérség”. A zsellérek elsősorban az iparban, kisebb részben a megyén belüli vagy a megyén kívüli mezőgazdasági nagybirtokon keresték kenyerüket. Ezektől a rétegektől társadalmilag, gazdaságilag elkülönülten élt a cselédség. 
A II. világháború következményeit a falusi lakosság alsóbb rétegei mellett mindjobban megérezte a közép-, sőt esetenként a módos parasztság is; az 1942-ben életbelépett Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer az embereket nehéz helyzet elé állította. Az ipart és a mezőgazdaságot a haditermelés szolgálatába állították át. A jegyrendszert többször szigorították és 1943-ban elrendelték a heti háromszori hústalan napot. Az egy főre jutó élelmiszerfogyasztás állandóan csökkent. Az 1944-es év végére az elpusztított üzemek és a kifosztott mezőgazdaság siralmas képet mutatott. 
Fohászkodtak is az emberek, hogy vége legyen a háborúnak; nagy volt az éhség és a félelem. 
Mindig mondogatták: „ha csak főtt krumplit eszünk is, legyen vége a háborúnak!”(Szomszéd Ferenc adatközlő) 
A paraszti háztartás élelmezését, hús-, tej-, és tojásellátást a háztáji gazdaságban nevelt állatállomány biztosította. A vagyoni helyzet természetesen befolyásolta, hogy melyik portán hány jószágot tartottak. 
Táplálkozás szempontjából legnagyobb hasznot a szarvasmarha tartása hozott. 
Az 1911-es évben a szarvasmarha állomány 768 db volt, ami 1935. évre 784 db-ra növekedett, piros-tarka fajtájúból említett években 399 db, majd 504 db volt az állományszám. 
A kifejt tejet - amiből eladással némi pénzre is szert tettek – feldolgozták, különféle tejtermékeket: túrót, vajat készítettek. A sertésállomány mennyisége is számottevő. Volt, aki többet is tartott, de még a szegényebbek is felhizlaltak évente egy malackát, felnőtt a konyhai hulladékon, moslékon. 
A fajtát tekintve inkább zsírsertést tartottak; mangalicát neveltek. A hússertés az 1950-es évektől kezdett elterjedni. A disznókat a kondás hajtotta ki a legelőre. 
Élelmet az őrzésért azoktól kapott, akinek az állatára gondot viselt: a tarisznyájába kerülő kenyeret a kondás vághatta, de a mellé való szalonna kiporciózása már a gazda feladata volt. Évente, téli hónapokban ölték le a hízót, amely hosszabb időre biztosította a család ellátást, mind zsír mind hús szempontjából. 
Kisterenyén 1911-ben összesen 180 db zsírsertést írtak össze 1935-ben már 572 db-ot, ami 1942-re 280 db-ra apadt. 
Baromfit, aprójószágot is minden parasztháztartásban tartottak. A velük való foglalatosság a gazdasszony feladatai közé tartozott. 
A tyúk alá, amikor az megkotlósodott, tojásokat raktak, megültették. A sütésnél-főzésnél fontos alapanyag volt a tojás, a levestészta nélkülözhetetlen hozzávalója. A tojáshozamból a gazdasszonyok nem adtak el – ha nem volt kölcsönkértek a szomszédasszonytól. A tyúkokat minden reggel megtojózták, számíthatnak-e aznap haszonra.  Vasárnapra, ünnepnapra tyúkot vágtak, húsából finom levest, pörköltet készítettek. 
A libatartás is jelentős volt Kisterenyén. A felfogadott libapásztor a rábízott jószágokat a vásártéri libapaskomra hajtotta ki. A libáról lekopasztott tollat ágynemű, dunna, párna töltésére használták fel. Az ülő lúd alá tintaceruzával megjelölt tojásokat tettek; az ültetés után egy hétre petróleumlámpa fényébe tartva megnézték, hogy van-e benne kisliba vagy terméketlen. Amelyik sötét volt, azt visszahelyezték, amelyiken átláttak azt felhasználták, elfogyasztották. A libákat ősztől kezdték vágni. Előtte két-három – a gúnárt akár négy hétig is – fából összetákolt hízóba tették, vízben megáztatott kukoricával tömték. Vágtak ludat ünnepre, vendégségre, egyet mindenképpen meghagytak karácsonyra. Vérét, máját, tepertőjét lesütötték, húsából levest főztek. 
Leginkább tyúkot tartottak és libát néhány galambot, kacsát kevesebbet tartottak, pulyka, gyöngytyúk tartása nem volt elterjedve. 126 méhcsalád volt a faluban 1935-ben. 
Az állattenyésztés mellett a paraszti háztartás táplálékának biztosítását a növénytermesztés egészítette ki. az ételek készítésénél gyakran használtak a ház körüli kertben maguk termesztett zöldség- és hagymafélékből, burgonyából. 
A ház körüli kertben különféle zöldségféléket: petrezselymet, sárgarépát, zellert, hagymaféléket: fokhagymát, vöröshagymát, káposztaféléket, babot, tököt, uborkát, termesztettek. 
A paradicsom termesztése az I. világháború után kezdett országosan általánossá válni. Fűszernövények köréből kiemelhető a kapor és a paprikafélék jelentősége. 
Néhány gyümölcsfa is állt a kertben, leginkább magvaváló szilva-, alma-, körtefa, cseresznye, meggyfa de előfordult még birs és a naspolya bokor is. A háztáji kiskerteken kívül a módosabbaknak a lakott területen kívül eső kiparcellázott földjük volt pl. a Szilasban, Györkiben (Majkász), Csipkésben. 
Kisterenye területét három dűlőre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit termelnek: pl. a Közmezőn búzát, a Tekevölgyben árpát, az Átjárón burgonyát, babot ültettek. 
A táplálékszerzés legősibb és legegyszerűbb formája a gyűjtögetés. A természet, mint egy hatalmas éléskamra állt az ember szolgálatára a legősibb időktől, ugyanakkor megkívánja az alapos természetismeretet. 
Tudnia kellett melyik növény ehető, számon tartani hol található, mikor terem, figyelembe venni még azt is mikor a legfinomabb. A gyűjtögetést természetesen befolyásolta a földrajzi környezet (hegyvidékes erdőségek), háborús időszakok (I.-II. világháború). Lehet a gyűjtögetés alkalmi, időszaki vagy állandó, történhet szükségszerűségből, saját ellátásra vagy esetleg értékesítésre. 
Kora tavasszal gyűjtögetett növény a réti sóska, ami sokkal ízletesebb, savanyúbb, mint kerti változata. Készítették levesnek, mártásnak, főzeléknek. 
A leves készítésénél a megmosott sóskaleveleket zsírra tették, amikor az teljesen szétfőtt, pici lisztet szórtak bele (nem vihették túlzásba, mert akkor sűrű, öreg lett) majd tejes vízzel felengedték. Mikor főzeléknek készítették nem főzték szét teljesen, behabarták vagy berántották. A madársóskát apró levelei miatt főzésre nem használták. Kukorica kapálásakor a Szilasban felnőttek és gyerekek annyit ettek belőle, hogy mire dél felé járt az idő, jól is laktak vele. 
Legnagyobb jelentőségük a különböző gombafajtáknak volt. Gombászni palócföldön főleg az asszonyok jártak. Szegényebb családok nem csak saját szükségletre, hanem eladásra is szedtek. Tavasztól őszig mindig lehetett találni, legfőképpen eső után valamilyen fajtát. 
Kisterenyén leginkább a Keszibe az Aranyhegybe, vagy a temetőn kívüli Kásás hegyre jártak gombászni. Kosárba vagy lyukacsos, ritka szövésű vászontarisznyába gyűjtötték az erdő ízletes kincsét. Tavasszal gyűjtötték a májusi- és szegfűgombát, nyár végén a kék- piroshátú galambgombát, de összeszedték a csirkegombát, a lágy- és disznópeszét is. 
Különösen nagy értéknek számított és mind között a legfinomabbnak az un. igazi gombát (vargánya) tartották. Az úrigombát leginkább levesnek készítették, szép sárga színe miatt, ami a levest megfestette. Bezöldségelték, úgy főzték, mint a húslevest. A kék- és piroshátú galambgombát, peszét, csiperkét hagymás-paprikás zsíron megsütötték, volt, hogy tojást ütöttek rá, máskor nokedlit szaggattak ki mellé vagy felkarikázott krumplit sütöttek bele. Sütés előtt lobogó forró vízben megfőzték, megabálták. Mindezt fedő nélkül tették, mert így, ha mérgező keveredett is az ehetők közé: „kifő a mérge”. Mikor leöntötték róla a vizet, hideg vízzel átöblítették. 
A gomba tartósításának általános módja az aszalás, melyre legalkalmasabb az igazi gomba. Otthon alaposan megpucolták – mosni nem volt szabad – majd hosszában vékonyra felszeletelték. Zsírpapíron szétterítették és kitették a napra vagy felvitték a padlásra. 
Amikor a széle felkancsarodott vagyis csontszárazra száradt, lyukacsos vászonzacskóban szellős helyen tárolták. A szárított gombát télen levesnek főzték, karácsony és húsvét böjtjén, mint húspótlóval a lucskoskáposztát gazdagították vele. Savanyúságként való elkészítése nem volt ismeretes. 
A vadgyümölcsök gyűjtése is említést érdemel, hiszen a szilvafa kivételével más nemesített gyümölcs nem nagy mennyiségben termett a ház körüli kertben. Vadalmát, vadkörtét szekérrel zsákszámra hoztak a közeli mátraszelei (Nógrád megye) erdőből. Az 1930-as években a háború előtt a lúgzáshoz használt fahamun kívül rengeteg vadalmát hoztak a Mátrából a hutai (Mátraalmás volt Szuhahuta, Nógrád megye) tótok, akik a gyümölcsért cserébe babot, zsírt kaptak. 
Megpuhulni, megívedni a padláson terítették szét, oda mindennap feljártak megnézni jó-e már, ilyenkor megdézsmálták a készletet, ami bizony székrekedést okozott. 
Előfordult, hogy kenyérsütés után a meleg kemencébe tették, ellenben a lórban (takaréktűzhely sütője) nem aszaltak, mert ott meglevesesedett. A vadkörtét káposztasavanyításnál ízesítőnek használták, de pálinkát is főztek belőle, amit a férfinép értékelt csak igazán. 
Gyűjtögettek lekvárnak bodzát, somot, szedret, csipkét. Népi gyógymódokra teának kamilla- és hársfavirágot, csipkebogyót. A leszedett virágokat szőnyegpapíron elrendezve feltették a padlásra száradni, majd vászonzacskóban felfüggesztve tárolták. 
Azokat a konyhában használt tárgyakat, eszközöket, felszereléseket, amelyeket otthon nem tudtak előállítani, azt más forrásból kellett beszerezniük. 
A falut gyakran járták vándorárusok, azonban sokkal nagyobb eseményszámba mentek a helyi vásárok. 
Egyes források szerint Kisterenye kedvező földrajzi fekvéséből adódóan már a bronzkorban fontos cserehely (vásározóhely) lehetett. 
Évente két alkalommal – az elsőt májusban, a másikat november közepén – tartottak itt állat- és kirakodóvásárt. Kb. 1938-ig a kirakodóvásárra a falu központjában (ma Árpád út) az állatvásárra a Hársas alatti Vásártéren került sor. Az 1940-es évekre a vásár áthelyeződött a Belsősorba (ma Hunyadi út), majd miután idővel innen is kinőtte magát, a Vásártérre pakolták ki portékáikat a vásárosok. 
Az állatvásár a férfiak dolga volt: lovak, szarvasmarhák, sertések kerültek új gazdához. 
Nagyobb látványosságot ígért a kirakodóvásár, amibe akkor is mentek nézelődni, ha éppen semmit sem szándékoztak vásárolni. A vásárfia: mézeskalács, törökméz, néhány szemnyi savanykás apró szemű málnacukor mellé innen vittek a konyhára néhány használati eszközt, használati tárgyat. 
Ezek közül néhány: kenyérdagasztáshoz, hurkamosáshoz teknőt, különböző kanalakat – alpakka evőkanalat, zsírsütéshez kavarókanalat, vájdlingokat, bödönöket, tepsiket, tejesedényeket. Innen pótolták az eltörött cserépedényeket, köcsögöket, kilyukadt fazekakat, amit már nem javított meg a drótostót. A konyha szépítésére innen választották az elődrukkolt falvédőt. 
A novemberi vásáron Szécsény környéki, endrefalvi, ludányhalászi árusoktól vették – mindjárt akár egy egész kocsinyit is – a savanyítani való káposztát. A káposztáskocsik végigálltak a Belsősorban, innen történt az eladás.
A vásárokat a nép adás-vétel szándékával kereste fel. A vétel előtt jó ízűt alkudoztak; mindkét fél számára kedvező vásár után áldomást ittak jóféle pálinkával. 
Éhüket-szomjukat a Laci-konyhában csillapították. Kisterenyén a II. világháború előtti időkben legfőképpen zsidó üzletesek, kereskedők kínálták megvételre portékáikat a korabeli falusi fogyasztói társadalomnak, ők uralták a piacot. 
A legtöbb élelmiszerbolt, vegyeskereskedés, szatócsbolt, italkimérés, pékség és mészárszék illetve más kereskedelmi egység zsidó tulajdonban volt. 
Néhány magánzó kereskedő a teljesség igénye nélkül: helyben volt a Rubinstein-féle pékség, itt volt sütödéje Lőwy Jenőnek, Klein Miksánénak. Mészárszéke Grünfeld Sándornak,  a Telepen Gajda Ottónak, a falu főutcáján (ma Rákóczi út) Gaál Sándornak, vitéz Székvölgyi Lajosnak (aki szódás is volt egyben) működött. Vegyes élelmiszer boltuk kínálatával állt a lakosság szolgálatára a Kuhn- és Lichter-féle kereskedés, de a főutcán üzletelt Farkas Ernő, Stern Lajos (volt Centrum presszó helyén), Grosz Sándor, aki még az 1970-es években is kereskedett kis fabódéjában. A Rosenberg testvérek (László, Jenő, Ármin) a Külsősori „Fagyos” nevű kocsmájuk mellett vegyeskereskedést is üzemeltettek, ahol kis apróságokat árultak: petróleumot, cipőfűzőt, élelmiszertermékeket: ecetet, élesztőt stb. egyik adatközlőm szerint „hát vót ott minden istenfasza” (Ozsgyáni József).
A Belsősorban volt található a Schmid-féle vegyesbolt. A Telepen szinte egymással szemben Puskárék kereskedése és Klucsik Jenő boltja várta a vásárlókat. 
A paraszti konyha berendezései közül az egyik legfontosabb bútordarab a nagyfiókos keményfa asztal, amely egyben a ház legjobban tisztelt darabja volt; olyannyira, hogy nem pakolhattak rá akármit, még gyereket sem pólyázhatták rajta. 
A legtöbb helyen a konyha közepére állították, ha mellé ültek a férfiak a kalapjukat levetették, keresztet vetettek. A gazda helye is az asztalfőn volt, kihangsúlyozva ezzel a családon belüli szerepét, családfői rangját. 
Az asztal fiókjában tartották a felszegett kenyeret, a kést, amellyel szeltek belőle és esetleg a fehér tollyúseprűt, amivel a morzsákat takarították el. 
A karos lóca az asztal mögé téve ülőhelyül szolgált; volt, ahol kettő is volt – így rendszerint sarokra tették. Fenyőfából készítették, háttámláját kicifrázták, virág- lovashuszár- és egyéb mutatós mintákat faragtak bele. Kb. öt ember fért el rajta, gyermekek nem is ültek rá. 
Más ülőalkalmatosság is volt a konyhában: a fából készült egyenes támlájú szék, hokedli és sámli. 
Konyhai tároló helyek közül kiemelkedő a stelázsi szerepe. A helyi asztalosmester készítette, lehetett nyitott, négy-öt polcos, alul beépített résszel, két kisajtóval. 
Alulra fazekakat, lábast, edényeket tettek, felülre kerültek a csészék, poharak. Volt, aki a nyitott rész elé függönyt húzott, más egyszerű szőnyeg- vagy újságpapírt tett a polcra. A boltban stelázsira való díszes papírcsíkot az 1930-as évektől lehetett vásárolni. 
A módosabbak sifonvászonra mintát drukkoltak (alpakkakanál nyomattal) kihímezték, ezzel díszítették a polcot. A stelázsin tartották a sót, (fatetejű só feliratos tárolóban, egyéb fűszereket fali kis polcon, akár kétsorosan, felirattal ellátott levehető tetejű porcelán vagy fémdobozban, amiben elterjedt volt a virágos mintás illetve a zöld csíkos) cukrot, rizst- itt közelben volt a főzésnél. 
Az 1930-40-es években jelent meg a „csináltatott” mellett a boltban vásárolt kredenc (konyhaszekrény). 
Ebben az időben a Goldner-féle bútorüzlet látta el a terenyeieket. Itt lehetett kapni a konyhába való fehér színű kredencet, amely alul kinyitható, kétajtós, középen fiókos, felül pedig olyan nyitott része volt, mint a stelázsinak, gyakran üveges. 
A kredenc eleinte, amíg kuriózum, különlegesség volt, a szobában kapott helyet, majd később a konyhában felváltotta a stelázsit, amit ezután vagy a konyhában hagytak vagy kiállítottak a kamrába ahol tároló helyül szolgált. 
A kredencbe, hogy pompáját fokozzák, horgolt stráfokat tettek, amit a helybeli öreg cigányasszonyok készítettek: Bora néni, Krisztin néni és Etel néni. Cserébe a szép, finom mívű munkáért babot, krumplit kaptak. 
Fából készült konyhai berendezés volt a vizes pad vagy vizes lóca, amelyen két darab, fehér alapon nagy rózsamintás, vagy pipacs-búzavirág-búzakalász díszítésű (kisebb tálakon is visszaköszönt ez a mintázat) zománcozott vedret, rocskát tartottak, amit mennyasszonyi ajándékul a tepsik, hús- mák- diódarálók mellett kaptak. A veder tetejére fából készült fedőt tettek, hogy por ne szálljon az ivóvízbe. 
A vizes padon tartották a szintén zománcos egyfüles zománcos ivóbögrét, aminek többféle méretezése is volt. 
Díszítő jellegű textíliák közül elsőként érdemel említést az asztalabrosz. Az asztalt nagy ünnepeket, karácsonykor, húsvétkor, búcsúkor, ha vendég volt a háznál vagy éppen meghalt valaki – terítették csak le. Az asztalabroszból: sima fehérből és mintásból kettőt-hármat tartottak a háznál, jobb módúak annál többet, kelengyébe is bőkezűen adtak. 
Az 1940-es 50-es évektől már rendszeresen leterítették az asztalt, majd idővel megjelentek az asztalt inkább védő, mint díszítő viaszkos vászon terítők. 
Fontos konyhai kiegészítő a fal épségének megőrzését és díszítését szolgáló falvédő. A feliratos falvédők – amelyek szinte egytől-egyik német eredetűek – megjelenése nagyjából a századfordulóra tehető.
K. Csilléry Klára (A himzett falvédők konyhai múltja Corvina Kiadó 1987. 12-13.p.) így ír erről: „Itteni felhasználását különösen az ösztönözte, hogy éppen a XIX. század végén a takaréktűzhelyek meghonosodását követően kerül sor a konyhák modernizálására, nagy ablakok létesítésére és világos színű, lemosható bútorzat beállítására. Ezek a konyhák szinte vonzották magukhoz a helyiség rendjét, tisztaságát óvó és egyben ki is hangsúlyozó vászonterítőket, nemkülönben a falvédőket, melyek egyöntetű megjelenését segítették elő a XX. század elején a mindenütt divatba jövő konyhagarnitúrák. Ez az olcsó és könnyen tisztán tartható, lényegében falikép szerepet nyert, tetszetős lakásdísz hamarosan eljutott a legszerényebb otthonokba is…”
Az előre ledrukkolt, előrajzolt anyagot a vásárban vették és cifra vagy egyöntetű, leggyakrabban kék vagy piros színű hímző fonállal, egyszerű száröltéssel vagy ritkábban láncöltéssel vagy keresztszemmel varrták ki. 
A szövegek leginkább konyhai tárgyúak, számos foglalkozik főzéssel, evéssel, ivással, de falvédőfelirat lett sláger- és sanzonszövet, magyar nóták, népdalok ismert sorai, közmondások, szállóigék stb. Nemegyszer vallásos szöveget, politikai, hazafias indíttatású érzületüket hímezték az anyagba. Természetesen megjelenítették a férfi-nő közötti gyengéd kapcsolatot, szerelmet is. Bemutatásul néhány kiragadott példa a teljesség igénye nélkül:

„Fekete szárú cseresznye Rabod lettem szép menyecske”
„A két legszebb érzelem A barátság és a szerelem
„Nékem olyan asszony kell Ha beteg is keljen fel”
„Az én uram akkor morog, ha az éhségtől a gyomra korog”
„Igaz, hogy még kicsik vagyunk Sütni főzni máris tudunk”
„Édes kincsem tedd le azt a kiscsibét Mert minden anya szereti a gyermekét”
„Szomszédasszony elmehet Itt pletykálni nem lehet”

A falvédők a képek, dísztányérok falra való egyéb dísztárgyak alatt lévő szabadon hagyott falsávot foglalták el. Ha az asztal a sarokban volt a lóca fölé tették, de akasztották vizespad, takaréktűzhely fölé is. 
A falvédő textíliák készítésének divatja mára elmúlt, túlnyomórészt hamisak és giccsesek, de fénykorukban, ha torz módon is, mégis tükröződött bennük a polgárosultabb életmód utáni vágy. 
A falvédők mellett hasonló stílusban készültek a különböző falra akasztható fésű- és kefetartók, amelyek szintén konyhai díszítőelemként szolgáltak.
Az ételek főzéssel való készítésének feltétele elsősorban a tűz megismerése valamint annak használata illetve az agyagedények elterjedése volt. 
Már régi eleink felfedezték: a főtt vagy valamilyen technikával elkészített étel ízletesebb, mint a nyers táplálék. A gazdasszony mindennapos munkálatai közé tartozott a családra való főzési tevékenység, emellett a háztartás minden más munkájának szervezése, irányítása és ellenőrzése. 
A múlt század végén a palóc nagycsalád gazdasszonya olyannyira kisajátította magának a főzés jogát, hogy a menyek vagy lányok szinte nem is tudtak főzni, csak asszonykorukban tanultak meg, ha ezt az új család gazdasszonya lehetővé tette számukra. A leánygyermek rendszerint a gazdasszony keze alatt tanult bele a konyhai munkálatokba, segített krumplit pucolni, hagymát tisztítani, aprítani. 
Hasznos volt lelkiismeretesen elfigyelni az egyes fogásokat, fortélyokat, mert ha gazdasszonyként a későbbiekben nem sikerült az étel az nagy szégyennek számított és még a gazda is alaposan összeszidta miatta. 
A főzéssel kapcsolatosan különös átok látszott fogni a terenyeieken. Gyakran lehetett hallani, amikor emigyen sopánkodtak: „Rajtam van a Stanciné átka!” vagy „Fogott rajtam a Stanci átka!” 
Ezt akkor mondták a gazdasszonyok, ha főzéskor hiányzott valamilyen élelmiszer, alapanyag. Egyik adatközlőm, még most is emlegette azt az asszonyt, aki kevesellte zsírját a főzéshez – mondván, rajta van a Stanci átka! – és még azt a keveset is kilocsolta a bödönből, ami benne volt. 
Az igencsak rigolyás vénkisasszony hírében álló Jánoky Sarolta (Stanci néni) a múlt század végén valamilyen okból megharagudott a terenyeiekre és mérgében megátkozta őket: „Ha lisztetek lesz, ne legyen sótok, ha jól laktok, ne legyen vizetek, ha kenyeretek lesz, ne legyen szalonnátok” stb. 
Ha valami elfogyott vagy hiányzott a háztartásból a gazdasszonynak legkönnyebb volt mindjárt Stanci nénit emlegetni. 
A legegyszerűbb főtt ételek közé tartoznak a levesek: vízből és még valamiféle összetevőből (leggyakrabban zöldségféle, tészta, hús) állnak. 
A paraszti háztartásban igen nagy jelentőséggel bírtak, akár a hétköznapi akár az ünnepi étkezést vesszük alapul. Könnyen elkészíthető, egyszerű eledel a szegényételként ismert magalevi leves: gyúrt és vízben kifőzött tészta levéből főzték. Zsíron hagymát pirítottak, bele őrölt pirospaprikát szórtak, majd felengedték tésztalével.
Hasonlóan elkészített leves a rántott leves: forró zsírba apróra vágott petrezselyemzöldet tettek, pirospaprikával megszínezték, lisztet beleszórva vékony rántást készítettek, majd hideg vízzel felengedték. Köménymaggal fűszerezték. 
Gyermekágyat fekvő asszonynak is gyakran főzték, hogy sok teje legyen tőle. Ha tartalmasabbnak akarták készíteni nyers tojást csurgattak bele és ecetet is öntöttek hozzá, így már savanyú leves a neve. 
Bezöldségelve készítették a csípi levest (egyetlen adatközlőm emlegette ilyen néven). Zöldséget (petrezselyem), sárgarépát, zellert, kis fej vöröshagymát sóban-vízben megfőztek, kevéske felkockázott krumplit tettek bele. A tésztának a lisztet összekeverték vízzel és a sóval, kellő keménységűre, majd belecsipkedték a levesbe. 
A tejleves is igen egyszerű étel, fele részben tejjel, fele részben vízzel készítették, pici cukorral ízesítették, reszelt vagy kiskocka tésztával dúsították. 
Ugyancsak reszelt tésztával készítették a paradicsomlevest is. A fehér- vagy édes bablevest száraz fehérbabból, bezöldségelve, kiskockára vágott gyúrt tésztával (siflivel) és feldarabolt füstölt hússal, sűrű rántással főzték. 
A savanyúbabot tarkababból készítették, babérlevél ízesítéssel, tejjel behabarták és pici ecetet öntöttek hozzá. A savanyú krumplit hasonlóképpen készítették. 
Az aszalt gombából karácsony böjtjére gombás káposztalevest az úrigombából zöldséges gombalevest főztek. 
Friss húsból húslevest csak vasárnap és ünnepi alkalmakkor tettek az asztalra. Azt tartották, hogy ha hét többi napján nem is, de vasárnap mindenképpen hús legyen az ebéd. 
Leggyakrabban baromfiból: tyúkból, ritkábban libából főzték az aranysárga színű, gyöngyöző húsleveset. A levesbe legtöbbször az egész tyúkot belefőzték, de volt, hogy csak a kevésbé húsos, csontosabb részeket (lába, szárnya, nyaka, feje, háta) és a belsőségeket (máj, szív, zúza) tették a levesbe, a húsosabb részekből (melle, combja) pörköltet készítettek. 
Ízesítőül a levesbe zöldségféléket: petrezselymet, sárgarépát, zellert, vöröshagymát, fokhagymát, sót, szemesborsot tettek. 
Levestésztának búzalisztből tojás, víz és só hozzáadásával kemény tésztát gyúrtak. Vékonyra elnyújtották, majd széles pengéjű, éles késsel feldarabolták. 
Húslevesbe leginkább cérnavékonyságú csíkot vágtak. Lobogó, forró vízben kifőzték, amikor megfőtt, fából készített lyukaskanállal kiszedték: disznó- vagy (ha kivételesen finomra akarták készíteni) diónyi libazsírt tettek bele, hogy a friss tészta ne tapadjon össze és szép pergős legyen. Nem minden háznál öntötték le hideg vízzel, mert elhűti a tésztát. Tálaláskor a csíkot külön tálban tették az asztalra, amire rámerték a gőzölgő aranyszínű levest. Húslevesbe csigatésztát elvétve, inkább csak lakodalmakban főztek, de nem nagy gyakorisággal. 
A paraszti konyhán a főzelékek csak az 1940-es 50-es években jelentek meg. 
Salátafőzelék készítéséhez a saláta leveleit alaposan megmosták, sóval átgyúrták, hogy egyik adatközlőm szavai szerint ne legyen „eleven” csak „törődött”. Rávetették rántásos vízre, fokhagymával ízesítették, tejjel vagy tejfellel behabarták. 
Gyakran készítettek tökkáposztát (tökfőzelék). A főzőtököt megtisztították a héjától, magját kikaparták, a tökgyalun legyalulták, vízben megfőzték majd behabarták. 
A kelkáposzta főzelék is elég későn, csak 1950 körül jelent meg az étrendben. 
A paraszti konyhán nagy jelentőséggel bírtak a különféle elkészítésű, burgonya (kumpér) alapanyagú ételek. Az egyik legismertebb és legelterjedtebb a ganca, amit nemcsak krumpliból, hanem kukoricalisztből is készítettek. 
A gancához a krumplit megfőzték, összetörték, de a főzővizét nem öntötték le róla, besűrítették búzaliszttel, jól átdolgozták, hogy szaggatható legyen. Tál szélére kiszaggatták, majd ha körbe értek a peremén, késsel lehúzták róla. Amikor nem szaggatták ki szusza volt a neve. Nevét minden bizonnyal onnan kapta, hogy amikor az összetört krumplit a liszttel dolgozták össze, az jellegzetes, szuszogó hangot hallatott. Fogyasztották tejföllel, túróval, tepertővel, párolt káposztával, hagymás zsírral. Lepirítva volt különösen finom ételféleség. 
Nyersen lereszelt burgonyából készítették a nyakit. A lereszelt krumpliba lisztet, sót, pici vizet dolgoztak bele, majd forró vízbe kiszaggatták a kissé nyúlós, ragadós tésztát, mint a nokedlit. Hagymás zsírt, savanyú káposztát tettek rá, úgy fogyasztották. Hasonlóképpen készül a tócsni, aminek anyagát ízesítették apróra vágott fokhagymával, őrölt borssal, majd forró zsírban sütötték ropogósra. Tócsni mellett mackónak, macoknak is hívták. 
A krumpli laskához (nevezték öntött laskának is) a főtt krumplit áttörték a krumplinyomón. Ez a burgonya pépesítésére szolgáló eszköz fából készült. Az áttörendő élelmiszert a mélyedésbe helyezték, majd rányomták a törőt és alul kijött a krumpli pép. Az áttört burgonyához lisztet, sót kevertek, vékonyra kinyújtották majd a takaréktűzhely tetején megsütötték. 
Frissen is fogyasztották tésztás napokon, de előfordult, hogy kitették a napra egy-két napig száradni, majd kisebb darabokra összetörték, langyos cukros tejjel leöntötték és egy ideig ázni hagyták. Tepertővel, sült szalonnacsíkokkal igen kiadós ételféleség. Gyakori étel volt a paprikás krumpli vagy macsánka. A vékonyra felkarikázott krumplit hagymás-paprikás zsírra tették, levesesebbre vagy sűrűbbre, öregebbre főzték. 
A krumplit nemcsak alapanyagnak, hanem szaporítóanyagként is tették az ételbe. 
A nudlit vagy munyurkát búzalisztből egy-két szem áttört főtt krumpli és só hozzáadásával gyúrták, elvagdalták vékony rudacskákká sodorták. Forró vízben kifőzték, többféle ízesítéssel fogyasztották: mákkal, túróval, tejföllel, tepertős zsírral, pirított grízzel.  
A derelyét szilvalekvárral vagy túróval készítették. A vékonyra elnyújtott tészta egyik felébe pici halmokba a tölteléket tették, ráhajtották a tészta másik felét és késsel vagy derelyevágóval négyzetesre elmetszették. Kifőzés után pirított grízbe forgatták, porított cukorral szórták. 
A gombócot négyzet alakúra vágott tészta négy sarkának összefogásával és gyúrótáblán való tenyéren való „megsemerintésével” készítették. A közepébe fél szilvát vagy szilvalekvárt tettek. Miután kifőzték pirított grízben meghempergették, megcukrozták. 
A főtt tészták szerepe a heti étrendben igen nagy. A levesbe való vékony csík mellett gyúrtak vastagabb csíkot is, ami kb. három-négy cm. széles metélt. Ízesítőül túrót, tejfölt, lekvárt, pirított grízt vagy darált diót, mákot tettek rá – ki hogy kedvelte vagy mire tellett. A csinált tejes csík úgy készült, hogy tojással, liszttel behabart édes tejet locsoltak a kifőzött tésztára. 
Gyakran készítettek a gazdasszonyok nagykockát, haluskát. Összekeverték áttört főtt krumplival: krumplis tészta vagy zsíron megdinsztelt (megpárolt) káposztával: káposztás tészta. 
Szószok, mártások készítése önálló ételként vagy hús mellé előfordul, de nem túl gyakori. 
Alkalmanként készítettek paradicsommártást, sűrű rántással, amit főtt hús mellé fogyasztottak, leginkább vasárnap. 
Ritkábban került az asztalra gyümölcsből készített szósz; ezek közül leggyakoribb a piszkeszósz (egres), amihez a piszkét zsírban megdinszteltek, pici lisztet és cukrot tettek bele, majd tejjel felöntötték. Magában vagy tört krumplival ették. 
Évszázadok óta a parasztháztartás felszerelése a sokat használt eszköz: a gyúrótábla vagy más néven gyúródeszka illetve a nyújtófa vagy síkáló. 
Amikor éppen nem használták a kamrában szögre akasztva tartották. Minden háztartásban egy darab volt belőle, anyáról-lányra öröklődött, de ha mégsem, akkor a házaspár csináltatott magának. A nyújtófát, melynek végébe spárgát fűztek a gyúródeszka mellé akasztották. Gyakran vékony vászonzsákot húztak rá, amit hímzett mintával díszítettek. 
A munkát segítették a kisebb eszközök, mint pl. kenőtoll (liba tollából készült), derelyemetsző, káposzta-, tökgyalu, paradicsom paszíroló, krumplitörő, mozsarak, kávéőrlő, konyhai mérleg stb. Sütésnél főzésnél gyakran használt alapanyag a tojás. Ezt külön erre a célra, tojástárolásra készült tobozban tartották. 
A toboz kinézetre olyan, mint két, szájával összefordított szakajtó. Magassága kb. 50 cm, szalmából fűzfa köré fonták. A szájánál elkeskenyedő kis nyíláson át lehetett belenyúlni. Kb. 20-25 darab tojás fért el benne. Egy háztartásban egyet tartottak, de ahol kettő volt, ott az egyikben a tyúk- a másikban a libatojást tárolták. A konyhában a karos lóca alatt a földön volt a helye. Mások a tojást szakajtóba tették, amit a stelázsira helyeztek. 
Szakajtót, egyformákat és különböző nagyságúakat többet is tartottak a portán. A faluban Szeberényi Marci készítette; fűzfából fonta zsúfból, megrendelésre, pénzért is csinált. Szakajtót lehetett venni a vásárban, az 1930-as években vándorcigányok kínálták a maguk készítette portékát. Egy háznál akár hat darabnál is több volt. Kenyérsütés előtt a kamrából lisztet hordtak ki benne, dagasztás után ebbe szakajtották ki a kenyértésztát. Nagy becsben a kamrában, tiszta helyen tartották, nagyobbakban a kisebbeket. 
A gazdasszony napi feladatai közé tartozott a mosogatás, amelynek során a főzés-sütés munkálatai közben használt és bepiszkolódott edényeket, tálakat, egyéb konyhai eszközöket elmosta. Napjában háromszor is sor került a mosogatásra, a fejésnél használt tejesedények elmosása és tisztántartása is a gazdasszony feladata volt. 
Azt tartották, hogy inkább „örömmel, mint körömmel” mosogassanak, ami azt jelentette, hogy tanácsos minél előbb elmosogatni, mert ha elmulasztják, rászárad az ételmaradék és nehezebb róla lemosni, igencsak meg kell kapargatni. Az edényeket, fazekakat, evőeszközöket fehér vászon mosakodó ruhával takarították meg, majd az asztalra leforgatták, törölgetés után, immárom tisztán a helyükre pakolták. 
A konyha a mindennapos használat következtében idővel elpiszkolódott, szükségszerűvé vált a takarítás. A múlt század végén nem fordítottak különösebb gondot a ház belsejének tisztántartására. 
Sz. Morvay Judit erről így ír: „ A falat nem meszelték. Évente egyszer-kétszer vízben feloldott fehér agyaggal un. mázlóval bekenték, hogy a füst és a használat piszkát elfedjék rajta. A mázolóba csepűt mártottak és azzal kenték a falra.” 
Századunkban azonban jelentős mértékben megnőtt a tisztaság iránti igény a parasztháztartásokban is. 
Reggelente mindig felsepertek a maguk készítette kb. egy méteres, fűzfába kötött cirokseprűvel. Szombatonként átsúrolták a vedret és zománcos ivóbögrét. 
Ekkor fényesítették ki a rézmozsarat illetve vikszolták az ajtókilincseket. Nagymosáskor rendbe tették a textíliákat: asztalabroszt, falvédőket. 
Bár nem mindennapi munkálatok közé tartozott, de évente egyszer – leginkább húsvétra – kimeszelték a házat. Ehhez fehér homokot Kisterenyén a Porzóhegyről szedtek. A szoba és a konyha mázolásához a „válós úttól” (Sárgadomb) sárgaföldet termeltek ki, ezzel mázolták a padlót. Mikor végeztek lapátnyi száraz homokot szórtak a padlóra, hogy az ne tapadjon. 
Ügyeltek a tisztaságra, igyekeztek szép rendben tartani a konyhát és a környezetüket.
A növényi és az állati eredetű nyersanyagoknak a népi táplálkozásban különösen nagy szerep jutott.  
A kenyér Kisterenye népi étkezésében is az első helyen állt, méltán az Észak-magyarországi falvak fő tápláléka is a kenyér volt. A kenyér alapanyagát majd minden család megtermelte magának, de a szegényebbek a gabona (búza, árpa) fejében nyári idénymunkát, summásságot vállaltak az Alföldön. 
A terméshozamot természetesen befolyásolta a termesztési mód, a háborús időszakok, a rossz, gabona számára nem kedvező időjárás. Az őröletlen gabonát a nagyméretű, fából készült hombárban tartották, aminek az egyik felébe búzát, a másikba árpát öntettek. 
Nagy létszámú család évente négyszer-ötször őröltetett, kisebb család az új búzáját akkor vitte, amikor az már kellően megszikkadt – ősszel, majd tavasszal. 
A helyiek és a környékbeliek a gabonájukat őrletésre a Babják-féle malomba hordták. Amikor nem volt annyi búza, hogy lovas kocsival vagy tehenes szekérrel vigyék, többen összefogtak, együtt szállították, de az is előfordult, hogy a hátukon cipeltek 20-30 kg. őröltetni valót. 
Volt, hogy a gazdát a gazdasszony is elkísérte. A malomban kivárták a sorukat és miután lisztben véve megtörtént a vámolás, elhozhatták az őrleményt: a kenyér-, gyúró-, vereslisztet és a korpát. A külön erre a célra tartott zsákokban hazafuvarozott lisztet a kamrában tárolták, négy-öt zsák őrölt gabona is volt a háznál. 
A kenyér- és gyúró vagy finomlisztet két-három rekeszes szuszékban vagy más néven szekrényben tartották. 
A szuszék, szekrény vagy lisztes láda a kamrában a fal mellett állt, módosabb helyeken kettő is volt egymás mellett. Fából készült, eleinte nem volt teteje, csak a későbbiekben lett, amit a lisztet védve ráhajtottak, hogy a pók, piszok és por bele ne menjen, ne károsítsa az őrleményt. A kellő lisztmennyiséget a benne tárolt falapáttal szedték ki. Megvárták, amíg teljesen kifogy, majd újratöltötték. A kenyér- és gyúróliszt mellett a harmadik rekeszben a korpát tárolták, amit a jószágnak adtak. Ínséges időben a búzaliszthez keverték. Tisztán magában nem sütötték, mert szétmállott, nem lehetett összetartani. Ha kevés volt a búzaliszt, előfordult, hogy rozsból pótoltak hozzá. 
Kisebb családokban hetente egyszer, nagyobbnál hetente kétszer is nekiláttak a kenyérsütéshez, ehhez az „asszonyt-próbáló” feladathoz. Egy sütéssel átlagban hat-hét kenyér készült. 
A sütés napja általában a hét közepére vagy szombatra esett, amikorra az előző sütésből már csak „kezdőcske” maradt. Íratlan szabályok által meghatározva tilos volt a sütés vasárnap és más naptári, egyházi ünnepeken pl. Nagypénteken, Kisasszonykor, Boldogasszonykor, Lucakor. Nem süthettek havibaj (menstruáció) ideje alatt sem. 
A nyersanyagok előkészítésénél különös figyelemmel voltak a tisztaságra, nehogy valamiféle szennyeződés kerüljön az amúgy különösen nagy értéknek számító alapanyagba. A fejükre szorosan kendőt kötöttek, maguk elé fehér vászonból készült rojtos aljú gangát vettek, aminek nem volt mellrésze és olyan volt, mint a surc. A surccal ellentétben a ganga máskor nem volt rajtuk. 
A kenyértészta készítését mindig megelőzte az előző napi kovásztevés. Este kilenc óra felé tették az un. kiskovászt. Az előző sütésnél megmaradt apraját, amit a vakaróval összeszedtek, kistányérra tették, az ott szép magasra megkelt, szellős helyen tárolva abban megszáradt – az lett a következő sütésnél a kiskovász.
A megszáradt kiskovászt langyos vízbe tették, amibe előzőleg élesztőt morzsoltak és kézzel vagy fakanállal nagyon finom állagúra kivertek, majd belisztezték, leterítették és hagyták reggelig érlelődni, kelni. 
Előző este behozták a kamrából a konyhába a fűzfából készült fateknőt és a fából vagy vasból készült dagasztólábat (keresztlábat vagy bakot), amibe a teknő stabilan belesimult. 
A szuszékból a szakajtóba kilapátolták a kellő lisztmennyiséget: egy darab kenyérre kb. három-négy kg. lisztet számítva, majd nagyobb szitával beleszitálták a kemence közelében, meleg helyen felállított fateknőbe. 
A gazdasszony a következő nap hajnalban két-három óra körül langyos vízben feloldotta a sót, annyi kanállal számítva, ahány kenyeret szándékozott sütni. A langyos vizet a kovászba keverték. A tészta szaporaságának növelésére és, hogy sokáig puha maradjon és ne morzsolódjon a kenyér, négy-öt szem áttört főtt krumplit is kevertek a liszthez. 
A teknő mindkét végében felpúpozták a lisztet, az egyikbe kevesebbet a másikba többet. 
Középen húzódott a lisztgát. Középre öntve a kovászt elkezdték belevegyíteni a kisebb mennyiségű lisztet, mindig hozzátéve jó keményre összedolgozták, majd egyszerre két öklükkel gyömöszölték a tésztát, dagasztották. A dagasztás kb. egy órán át tartott. Akkor volt jó, amikor hólyagos a tészta és a „gerendáról csepeg a víz” (ha jól megizzadt a dagasztó asszony homloka) illetve ha a tészta elvált a teknő oldaláról és a kezük is megtisztult. A rosszul dagasztott kenyérnek ínes lett az alja. A bedagasztott tésztára keresztet vetettek, "Uram, Jézus segíts!" - így fohászkodtak, rátették a teknőre a keresztfát vagy az azt helyettesítő fakanalat vagy falapátot, amivel a tésztát kidolgozták. Erre azért volt szükség, hogy a feljövő tészta ne keljen bele a sütőabroszba, amivel az egészet leterítették. 
Ekkor már javában égett a tűz a kemencében, amit hasábfával jól befűtöttek, de kellett is a meleg a tészta keléséhez. 
A kenyér sütése előtt készítették a lángost. A megkelt kenyértésztából kiszakítottak egy darabot, amit a kezükkel széthúzogattak a sütőlapáton, villával megszurkálták. A kemence szájában sütötték, mert rövid idő alatt, negyed-fél órán belül készen lett, szép pirosra sült. Egy-egy alkalommal öt-hat lángos készült. Kiszedés után az alját tollyúseprűvel leseperték, megtakarították. Kenyérsütéskor lángos volt a reggeli. Fogyasztották magában, olvasztott zsírral megkenve, fokhagymával bedörzsölve. Disznóvágás után tepertőaljával is összegyúrták, amitől még finomabb lett. 
Közben előkészítették a szakajtókat. Sorban kitették az asztalra, tiszta asztalkendőt tettek bele, amit megliszteztek. Ezekbe szakajtottak ki a megkelt kenyértésztából egy kenyérrevalót, kb. három-négy kg-ot. Ezután ráhajtották a kendőt, keresztet vetettek ismét és kelni hagyták még egy jó órácskát. Hat-hétéves kortól az ügyesebb kislányok már tudtak kiszakajtani. Mondogatták is nekik: „Gyere, kislyányom, tanujjad! Így kell azt!” 
Ha a szakítással végeztek a kemencepadka részére kihúzták a szénvonóval a parazsat (leöntötték vízzel, ez volt a faszén, amit a vasalóba tettek vasaláskor) vizes tollyúseprűvel vagy fára kötött vizes pemetefűvel kiseperték, kipemetelték a téglával rakott kemence alját, ahová kenyeret rakták be – hogy még tüzesebb legyen. 
A vakarót vagy bodagot a kiskapa formájú vakaróval összekapart kenyértésztából készítették, úgy, hogy zsírral összegyúrták. A kemence szájában sütötték. Kisebb volt, mint a kenyér, előbb elkészült. Felnőttek és gyerekek is ették, magában vagy zsírral megkenve. 
Különösen tápláló eledel volt bableves vagy paprikás krumpli mellé. Általában egy bodagot készítettek és egy bucit (cipó).
A kenyér bevetése előtt a fenyőfából készült sütőlapátra is keresztet vetettek, majd a szakajtóból ráöntötték a tésztát. Egyszer keresztben megvágták majd bevizezték. 
A bevetéshez érteni kellett, meglökni a lapátot, kirántani a kenyér alól. Ügyesen és gyorsan kellett cselekedni: először a két sarokba hátra, majd kifelé haladva sorban az egészet berakni. 
Volt olyan, aki öt kenyeret alig tudott betenni, az ügyesebbjének akár két is belefért, de a kemence méretei is határt szabtak a betehető mennyiségnek. Bevetés is előtt fohászkodtak: „Édes Istenem, segíts!” 
A kenyér kb. egy órán át sült, közben be-benéztek a kemencébe. A kisült kenyereket is sütőlapáttal szedték ki. 
A kemence szájához kétliteres bádogbögrébe hideg vizet készítettek. A kezükkel vagy kefével lemosták a kenyér tetejét, hogy szép piros és fényes legyen, az alját tollyúseprűvel leseperték még véletlenül se legyen hamus. 
Az elkészült kenyeret létraszerű rácsra (mint egy karácsonyfa) szedték ki vagy a kemence mellé a ringőre tett mosódeszkára pakolták, amit egy jó órára, amíg a kenyér ki nem hűlt, kitettek a gang fájára. 
A kihűlt kenyereket behordták a kamrába. Itt felpakolták a kenyértartó rácsra. Ez a kamra gerendázatáról kötélen lógott, itt a kenyérhez egér nem férhetett hozzá. 
A kenyeret általában a gazdasszony szegte meg. Felszegés előtt mindig keresztet húzott az aljára. Melegen nem vágták fel, mert sodorta a kés a kenyér belét. Annyi kenyeret szeltek le, ami egyszerre elfogyott, nem pocsékoltak belőle egy morzsányit sem. A haját is megették, mert finom, ropogósra sütötték. A gyerekekkel is megetették, azt mondogatták nekik: „Ettől lesz szép piros az orcád!” A kenyér végét a domóját az kapta, aki szerette és a foga is vitte. 
A kenyeret sokféleképpen fogyasztották: ették disznó- és libazsírral, vajjal vagy lekvárral megkenve. 
Gyermekek körében igen kedvelt csemege volt a cukros kenyér. A karaj kenyeret vízzel megszentelték majd kristálycukorral megszórták. Aprítottak kenyeret cukros- vagy aludttejbe, tejeskávéba. 
Gyakori és kedvelt reggeli volt a pirítós kenyér libazsírral, fokhagymával. Kenyérrel ették a húsokat, főzelékeket, leveseket – nem ritkán a sűrű bablevesbe is aprítottak kenyeret, hogy jobban álljon a hasukban. 
A felszegett kenyeret az asztalfiókban tartották vagy a stelázsira tették. Isten testét tisztelték benne, ha leesett megfújták, megcsókolták. 
A megkezdett kenyeret mindig betakarták, az ajtó irányába nem fordították, azt tartották, hogy akkor „kimegy a pénz a házból”. A gyerekeket, ha még késő este is éhesek voltak és enni kértek, úgy beszéltek le az evésről, hogy „Alszik már a kenyér!” Egy sütésből hat darab kenyér egy-másfél hétig is eltartott. Ha elfogyott kölcsönkértek, de az első adandó alkalommal vissza is adták – szégyen volt valakinek tartozni valamivel. 
Kb. az 1950-es évektől megszűnt a kenyér házi sütése, a kemencéket elbontották. 
Az otthon bedagasztott kenyértésztát az 1960-as évek végéig a helyi pék még kisütötte, de a későbbiekben ez teljesen megszűnt.
Kisterenyén számos portán tartottak tehenet, a módosabbak akár többet is, a szegényebbeknek esetleg egy kecskéjük volt. A teheneket a csordás őrizte a legelőn, akit a falubeliek közösen fogadtak fel. 
A fejés ideje is attól függött, hogy mikor hajtották ki a csordát. Nyáron általában reggel öt óra körül, este hét-nyolc óra között, télen reggel hétkor és délután négy-öt óra között történt a fejés. Általában a gazdasszony fejt, ülő helyzetben, lába közé szorítva a fejőedényt, a zománcos zsétárt. 
Minden fejés előtt megmosták a tehén tőgyét, majd marokra fogták, két kézzel fejtek, előbb a tehén két első tőgyéből majd a két hátsóból. Hogy a tehén jobban leadja a tejet, közben burgundival etették. A tehén fejése kb. fél óráig tartott, attól függően, hogy mennyire volt tele a tőgye. Minden tejet ki kellett fejni egy cseppig, mert a tőgy begyulladt, ha benne maradt a tej. 
A lányok már 12-13 éves korukban megtanultak fejni. A kifejt tejet a zsétárból sűrű vászonruhán vagy kéregből készült tejszűrőn átszűrték, így a tehén szőre nem mehetett bele. 
A frissen fejt tejet szívesen itták reggelire forralva, beleaprítva a kenyeret, este forratlan, lekváros kenyérrel. A forralt kávét cukorral ízesítették, de a tejeskávé is kedvelt volt. 
Készítettek tejlevest – forralt tejbe reszelt tésztát főztek -, tejbekását, aminek az ünnepi táplálkozásban, lakodalmakkor is szerepe volt, tejbegrízt gyengeségre, gyomorbetegségre. Levesek, főzelékek habarására is használtak tejet, ha tejföllel habartak, tejjel szaporították fel. A tejbe vagy tejfölbe a lisztet jó simára, csomómentesre kikeverték majd kevés kimert levessel vagy főzeléklével felengedték. 
Habarással készült étel a bab- krumplifőzelék, tökkáposzta stb. Főleg böjtös ételek készítésénél alkalmazták ezt a módot. A népi gyógyászatban is nagy jelentősége volt a tejnek. Aki sok pálinkát ivott és meggyulladt benne, tejet itattak vele. Mivel tehenet nem minden háznál tartottak, azok a tejet pénzen hordták olyanoktól, akik fejtek. Saját tejes kandlijukkal jártak a tejért. 
Az ellés utáni első tej, a pectej, kivételes csemegének számított. Nagy fazékkal főzték, ugyanis a forralás hatására összement, sűrű, túrószerű lett. Ha nem akart összemenni pici ecetet öntöttek hozzá, meggyorsítva ezzel a folyamatot. Felnőttek és gyermekek, édeskés íze miatt egyaránt kedvelték. Idegeneket is megkínáltak vele, fogyasztásához még a szomszéd gyerekeket is áthívták, akiket evés közben vízzel megöntöztek. Azok bőgtek és sirattak, „leeresztettek” – úgy tartották, hogy ettől a tehén tejhozama is nagyobb lesz, az ugyanúgy leereszti majd a tejet. 
Nemcsak a tejnek jutott jelentős szerep, hanem az abból készül tejtermékeknek is. 
A cserépből készült tejesfazékban tartott tej, nyáron hűvös helyen egy-másfél nagy alatt megaludt. Télen a kemence padkára tették, de nem volt szabad sokáig altatni, mert megkeseredett. Kerek fejű fakanállal szedték el a tetején megjelenő zsírréteget: a tejfölt. A tejföllel főzeléket habartak, ízesítettek vele sült és főtt tésztát, gancát, haluskát, csuszát. A tejföl tetején ütközött ki az ujjnyi vastagságú tejszín. 
Az aludttejet magában is ették, de túrót is készítettek belőle. Lábasban gyenge tűzön a masina (takaréktűzhely) szélén aggasztották, egyenletesen melegítették, vigyázva arra, hogy fel ne forrjon. 
A tejből kis idő után kicsapódott a túró, feljött a tetejére; akkor kicsit kivettek és ujjuk között morzsolgatva, ha már nem engedett vizet, akkor befejezték a melegítést. Kinyomkodták, vászonzacskóba tették majd felakasztották. Ebből az alatta elhelyezett tálba egy nap alatt kicsepegett a csóré. A csórét felhasználták kalácsdagasztáshoz, aki az ecetet nem szerette. habaráshoz, de itták magában is kellemesen savanykás íze miatt. 
Túrót fogyasztottak uzsonnára is, mazsolával, kakaóval ízesítve; parasztháztartásokban a körözöttet nem ismerték, inkább csak „úriasabb” helyeken készítették. 
Tettek túrót lepényre, rétesbe, derelyébe, nudlira, gancára, haluskára, papsapka kalácsba. 
A tejfölből vajat köpültek a fából készült köpülőben, a köpülőszár gyors fel- és alámozgatásával. Kb. háromnegyed- egy óra alatt összement a vaj, a visszamaradt folyadék az író, amit böjtkor ittak, de kedvelt volt az írós haluska is. 
Ha a tejföl a köpülés alatt nem akart összemenni, egy deci forralt tejet öntöttek hozzá, ez megrövidítette a köpülés időtartamát. Az elkészült vajat hideg vízben tisztára mosták, majd téglalap alakú formába tették, az asztalra ovális alakú zománcos tálcán vagy kistányéron helyezték – háztartása válogatta. 
Mezőre, erdőre olyan edényben vitték, aminek teteje volt, hogy a hangya ne másszon bele. Böjtkor vajjal főztek, azzal készítették a rántást. A vajat ki is sütötték, kis lábasban forrásig hevítették, majd kis lisztet szórtak bele, ami még az abban lévő savót összekapta, ez lett a vajajja (vajalja). Ezzel locsolták meg, ízesítették a különböző kifőtt-, és gyúrttésztákat, túrós csuszát vagy zsír helyett rétesre kenték. 
A tejesedényeket, köcsögöket használat után forró vízzel alaposan kimosták, kiforrázták, kiöblítették. Az udvarban lévő egy-két méter magas, létraszerű oszlopra az ágasfára vagy kerítés lécire tették, hogy jól kiszellőzzenek és tisztán vehessék elő a következő fejésnél.
A paraszti háztartás tennivalói között előfordultak olyan munkálatok, amiket a gazdasszony nem mindennapi tevékenységként, hanem évente egyszer-kétszer végzett. A kisterenyei gazdasszonyok is minden év nyarán izgatottan készültek az egy teljes napjukat igénybe vevő – reggeltől estig tartó – tevékenységre: a lekvár főzésre. 
Legnépszerűbb mind között a szilvalekvár volt, de főztek vadon termő, maguk gyűjtögette erdei gyümölcsökből is: csipkéből, szederből, bodzából. Élénk figyelemmel kísérték a szilva érését, amely főzésre akkor válik alkalmassá, ha a tojás vagy gömb alakú gyümölcs el kezd fonyorodni a szárán, vagyis a hamvas héj ráncossá válik. Ekkor nagy gonddal megtették a szükséges előkészületeket. 
Előszedték a nagy rézüstöt, a fazekakat, kezükbe kapták a kamrában szögön lógó, fából készült kavarókanalat, kitették az udvarra a megfelelő helyre a háromlábú vasat. 
Kisterenyén és környékén az ízletes csemege elkészítéséhez kétfajta szilvát használtak: a magvaváló bercencei és a nem magvaváló piros ringló szilvát, amit durdó vagy durhó szilvaként emlegetnek. 
A konyhakertben, a ház körül is állt néhány szilvafa, de volt olyan család, akinek gyümölcsösük volt. Egyik adatközlőm felidézte, hogy lekvárt főzni kimentek a Szőlőbe, ahol ott volt helyben a gyümölcs és a főzéshez szükséges tüzelő. 
A szilvafa alá hatalmas abroszt terítettek, abba rázták bele az érett gyümölcsöt. Az abroszból a sütőteknőbe öntötték, megmosták, és a magvaválót magozták; a másik fajtájút egészben hagyták, csak szárát tépték, majd főzés után átpaszírolták. 
A kétféle szilvát sohasem keverték össze főzés előtt, külön edényekben főzték, majd paszírolás után, a végén vegyítették össze. Volt gazdassszony, aki három-öt katlannal főzött, egy katlanba kb. harminc kg. szilva fért bele. Akinek nem volt annyi gyümölcse, hogy az megtöltött volna egy katlant, az nagyobb edényben, fazékban főzte a takaréktűzhelyen. 
Általánosan annyi lekvár készült, hogy a családnak egész évre elég legyen és újig kitartson. A főzés rézkatlanban történt, így a lekvár olyan tiszta lett, mint az arany. Vasüstben sohasem főzték, mert megfogta a lekvárt és az csúnya, koromfekete lett. A katlant feltették a háromlábú vasra, alatta téglával kirakott helyen égett a tűz. A tűz rakása néhol a férfiak dolga volt és nagy odafigyelést igényelt. 
A gazdasszonynak volt úgy, hogy segítsége is akadt; a munka fizetsége a frissen főzött lekvárral színültig töltött saját cserépfazekuk volt. A főzés kezdetén könnyű kavarás esett a zsírkavaró forma fakanállal, aminek a szára hosszú, a végénél meg van törve és un. kamója van. Majd ahogyan sűrűsödött a lekvár s járt magasabban a nap, úgy egyre inkább izzasztotta a gazdassszonyt, perzselte a lábát a katlan alatt parázsló tűz – fárasztotta az igény kemény munka: az állandó kavarás. A még híg lekvár időnként jó nagyokat „köpött”, forrósága miatt szinte beleégett az ember bőrébe. 
Közben le-leült az odakészített hokedlire, úgy kavarta tovább, és igencsak megörült, ha valaki, rokon vagy szomszéd felváltotta, egy kis időre megpihenhetett. A lekvárt addig kellett főzni, amíg a katlan fenekét nem látták, amíg az nem ragygott. Nem volt jó, amíg darabokban le nem vált, le nem esett a kanálról. 
Édesítőszert, cukrot nem tettek bele, ami segítette volna a sűrűvé válást. 
Ekkor még az évi cukorfogyasztás igen alacsony, a századelőn négy kg. körüli, majd 1914-re 8 kg. az éves átlagfogyasztás, ami jelentősen aztán csak a II. világháború után emelkedett és 1960-ra elérte a 27 kg-ot. Arra nagyon kellett vigyázni, hogy le  ne égjen, mert keserű, élvezhetetlen ízű lesz, és akkor kárba vész a sok jó gyümölcs és az egész napi fáradságos munka. Amikor már eleget ízlelgették, kóstoltatták a gyermekekkel, próbálgatták leválasztani a kanálról, és az már kistányérra téve nem folyt szét, még egy utolsót roggyantottak rajta – addigra elérték a megfelelő sűrűséget. Ekkor szedőkanállal, tisztára mosott üvegekbe vagy öblös cserépfazekakba merték, aminek az alja a szájához képest keskenyedő és a nyakából nő ki a füle, rendszerint egyfülű, de lehet két fogója is. 
Amikor az üstből mind egy cseppig kimerték, meleg kemencébe tették, ahol a lekvárnak a hő hatására és az állás folyamán olyan mértékben megkeményedett a felszíne, „megbőrösödött”, hogy le sem kellett kötni, csak a későbbiekben letakarni, portól, hangyától védeni. 
Némelyik háztartásban lekötötték, boltban vásárolt hólyag- vagy pergamenpapírral fedték és vászoncérnával körbe kötötték. A kihűlt csemegét a kamrában tárolták, régi lócára vagy földre tették. 
Nemcsak szilvából, hanem vadon termő gyümölcsökből is ízletes lekvár készült. 
Leggyakrabban csipkéből készítettek olyat, ami még az ember száját is „csókra húzza”. A csipke szedésének ideje is megszabott, akkor jó édes, amikor enyhén megcsípi a dér, de nem szabad megvárni, amíg megfagy, mert akkor lehull, lepotyog. Szedése nehéz, fájdalmat okozó, mert ágai szúrósak. Megszenved érte az ember, akit a telhetetlenség érzése kerít hatalmába a gyümölcsei alatt roskadozó bokor láttán, aminek piros bogyócskáin hívogatóan csillan meg az búcsúzó őszi napsugár. 
A gyűjtés rocskába (vederbe) vagy zsákokba történt. Otthon a padláson a zsákból kiöntve még szikkasztották, hagyták, hogy ívedjen, de nem sokáig, mert akkor „kuszmált” lett. 
A csipke főzése két napos munkát adott a gazdasszonynak. Az aprócska terméseket gondosan megpucolták, lecsipdesték a szárát. Vízben megfőzték, mikor szétment levették a tűzről. Mennyiségtől függően, katlanban szabadtűzön vagy fazékban a takaréktűzhelyen főzték. Előbb paradicsom paszírolón, majd szőrszitán átpaszírozták, tenyerükkel megveregették, megpaskolták, a gyümölcs szőre gombócokba gyűlt össze – ezt elhajították. Ha mégis benne maradt a lekvárban, fogyasztáskor „kaparta” az ember torkát. A java átcsepegett a szitán, ekkor újból feltették főni, cukrot kevertek bele, teljes sűrűsödésig állandóan kavargatták. 
Estébe fordult az idő, amikorra elkészültek a munkálatokkal. 
Különleges íze miatt kedvelt volt a szederlekvár is. Az erdő szélén termő bokrokat másokat megelőzve kellett felkeresni, nehogy leszedje előttük valaki. A kicsiért is messze kellett fáradni, a bokor tüskéi pedig úgy összekarcolászta a kezüket, hogy még a vérük is kiserkent. 
Kisebb edénybe, három-négy literes tejes kandliba szedték, ami ha megtelt egy nagyobb méretű vederbe borították át. Hazaérkezvén a gyerekek azonmód nekiláttak a kristálycukorral megszórt szeder dézsmálásához, ami kivételesen finom, idényjellegű csemegének számított. Kis mennyiségű lekvár készült belőle, de annál nagyobb volt a kelendősége. A lekvárt fogyasztották kenyérre kenve, reggelire vagy uzsonnára. Főzésnél, sütésnél is gyakran használták; ízesítettek vele különféle kelt-, (bukta, pampuska) kifőzött, (derelye, gombóc) és egyéb tésztaféléket (haluska, krumplilaska).
Az őszi munkálatok közül kiemelkedő jelentőségű a káposztasavanyítás, mert ennek a kisterenyei paraszti háztartásokban is igen nagy hagyománya volt.
Forgó Károly Terenyéről készül monográfiájában (1947) így ír erről: „… egy-egy terenyei vásárra 60-100 kocsi igen fehér, nagyfejű káposztát felhordanak a termelők. A káposztáskocsik a „Belső-sorban” (hajdani Vásárosterenye megmaradt része) állottak, kocsiról történt az eladás, darabonként vagy kocsirakományonként vásárolták meg. Télire általában minden lakásban 100-200 literes hordókba taposták bel a káposztát és az erjedő káposzta jellegzetes kénhidrogénes illata minden parasztházat elárasztott.”
Növényi táplálékok közül nagy jelentősége volt a káposztának. Számos ételfajtát savanyú káposztából készítettek. 
A káposztát külső leveleitől megtisztították, torzsáját, csimáját kivágták. A káposztagyalu elterjedése előtt késsel felvagdosták majd annak megjelenése után szép egyenletesre legyalulták. A hibátlan, nagyméretű, lazább levélzetű káposztafejeket egészben – harasztnak – meghagyták. 
Egy sor szálas káposztát, egy sor harasztot rétegeztek a fahordó belsejébe, amelyet előzőleg vöröshagymával dörzsöltek be. Ízesítőnek sót, szemesborsot, köménymagot, tormát, babérlevelet és ritkán csöves erőspaprikát – annak érdekében, hogy szép fehér és sokáig ropogós maradjon – birs-, vadalma, vadkörte szeleteket tettek közé. Fából készült döngölővel vagy lábbal soronként megtaposva jó erősen összetömörítették. A tetejére vásznat terítettek, erre deszkát tettek, majd az egészre egy nagy követ nehezéknek. Az így elkészített káposzta három-négy hét alatt meleg helyen, konyhában tartva megsavanyodott, majd miután az erjedés megindult, kivitték a kamrába. 
A savanyú káposzta felhasználása sokrétű: böjtkor magában, nyersen fogyasztották vagy aszalt gombával levesnek főzték. A húsos- vagy lucskos káposzta majd ezt felváltva a töltött káposzta ünnepnapok, lakodalmak fő fogásaként került az asztalra.
A hideg idő beálltával végzett alkalmi munka a disznó leölése, ez Kisterenyén is András nap következett be, amikor hidegebbre fordult az idő.  
Általában minden háznál vágtak egy hízót évente, de aki tehetősebb volt, az kettőt-hármat is ölt. 
Kisterenyén a század első felében zsírsertést, mangalicát tartottak, jó sok szalonnája volt, amiből a nyári mezőgazdasági munkák idején bőségesen fogyott; a hússertés tartása nem volt jellemző. Téli időszakban, karácsony előtt tartották a disznótorokat, de ha még nem érte el a levágandó állat a kellő súlyt, farsang idejére hagyták. 
A gazda és a gazdasszony már előzőleg megtették a szükséges előkészületeket: megvásárolták a rizst, fűszereket, segítségnek elhívták a rokonokat: a férfiakat disznót lefogni, az asszonyokat belet mosni. Kimosták az edényeket, kisúrolták a katlant, zsírosbödönöket, vájdlingokat. Ha valami hiányzott a háztartásukból: disznónölőkés, hurkatöltő más hasonló, azt időben kölcsönkérték a rokonoktól, szomszédoktól. Előző nap megtisztították a fokhagymát és vöröshagymát, az utóbbit felaprózták és zsírjára sütötték, szinte krémes állagúra, hogy másnap már ne legyen gond vele. 
Korán reggel feltették az üstbe a vizet melegedni, hogy legyen elegendő a malac mosásához, béltisztításhoz, abáláshoz. Hajnalban, miután ittak egy kupica erős pálinkát, lefogták a disznót, kötelet kötöttek a lábára és a nagy visíkolás közepette leszúrták. A hörgő állat tokájához a gazdasszony tartotta a tálat, amibe a felfogták a kiömlő meleg vért. 
A vért reggelire készítették el, miután megmosták hagymás zsírra tették sülni, krumplit karikáztak bele. 
Leszúrás után a disznót szalma között vagy a későbbiekben lemezből készült pörzsölővel un. fukerral megperzselték, bőrét késsel megkapargatták, közben meleg vízzel alaposan megtisztogatták. Reggeli után kezdtek a disznó felbontásához, amit többféleképpen lehetett kezdeni: hátulról – orjára bontani vagy a hasáról kezdve – karajra bontani. 
Amikor a bontással, szétszedéssel végeztek, hozzákezdtek a feldolgozáshoz. Az asszonyok szétfejtették a belet, kiforgatták, majd langyos vízben többször átmosták. Vöröshagymával, sóval, ecettel szagtalanították. 
A hurkához megfőzték a kását (rizst) és azokat a húsokat, amiket beleszántak, tüdőt, lépet, májat – hogy sütéskor ne legyen túl száraz, némi zsírosát: hasalját, tarját. Ízesítették őrölt feketeborssal, pirospaprikával, majorannával, sóval és zsíron megdinsztelt vöröshagymával. Jó alaposan összedolgozták, összeforgatták a fateknőben, majd azt hurkatöltő segítségével a vastagabb belekbe belenyomták. A belek végeit hurkapálcika darabokkal becövekelték, vagy madzaggal elkötötték. Ezek után forró vízbe tették, kb. három-öt percig főzték. Az abárlébe kifolyt kása neve: szarikása, amit jóízűen elfogyasztottak. 
A kolbászt hasonlóképpen készítették. A húsdaráló megjelenése előtti időkben a húsokat apróra feldarabolták, majd kb. az I. világháború után ledarálták. Ízesítőnek sót, feketeborsot, pirospaprikát, fokhagymát, köménymagot tettek bele. A hozzávalókat összedolgozták majd a vékonybélbe töltötték. Disznósajtot is készítettek, a belevalókat jól befűszerezték, beízesítették, összekeverték és a malac kimosott gyomrába beletömködték. Abárlében megfőzték, deszkát, nyomatékot helyeztek rá és lepréselték. A kolbásszal együtt füstölték fel. A vékonyabb oldalszalonnából abárolt szalonnát készítettek, abálás után őrölt pirospaprikával összekevert fokhagymával dörzsölték be. 
Még a disznóölés napján fateknőbe (sózóteknőbe) téve vastagon besózták a füstölésre szánt húsokat és szalonnákat. Ha meleg helyiségben tartották hamarabb megolvadt rajta a só, majd a sós lével locsolgatták, pácolták majd felfüstölték. 
A füstölt húst sokféle ételhez használták. Szalonnát nyári munkák idején bőségesen fogyasztották, hogy bírják a kemény, megerőltető munkát. A felfüstölt sonkát húsvétkor ették meg. 
Estére végeztek a munkálatokkal, a zsír kisütését a zsíros edények elmosogatását másnapra hagyták. Vacsorára a gazdasszony friss disznóhúsból készült tarjalevest tálalt fel, majd főtt hús következett savanyúsággal. A kemencében, később a takaréktűzhely sütőjében hurkát, kolbászt sütöttek esetleg töltött- vagy húsos káposztát főztek. 
A rokonoknak, segédkezőknek kis ételcsomagot állítottak össze, kóstolót küldtek. Kevéske nyers húst, hurkát, kolbászt, darabka abárolt szalonnát, néhány szem tepertőt. A kóstoló mennyiségét nem ártott számon tartani, mert alkalomadtán illett ugyanannyival viszonozni.
Az élelmiszerek közül némelyek hosszú ideig fogyasztható, de a többségük hosszabb-rövidebb idő múltán megromlik. nem mindegy tehát, hogy hol és milyen módon történik a tárolás.
Bodnár Zsuzsanna (A kamra, padlás, pince szerepe a paraszti élelmiszrtárolásban Kalocsa 1997.) így ír erről: „A parasztháztartások raktárhelynek mindig szűkében voltak, különösen ősszel, amikor a terményeket betakarították és biztonságos helyre kellett rakni, ahol nem ázott meg, nem volt túl meleg, túl hideg, s a rágcsálók sem fértek hozzá”.
A tartósítás legegyszerűbb módja a szárítás. Kamilla- és hársfavirágot tettek ki a napra, amiből gyógyteát készítettek. A nap melegével szárították ki a levesbe való tésztát is.
 Előfordult, hogy a gazdasszony nem csak annyi tésztát gyúrt, mint amennyire egy alkalommal szüksége volt, hanem annál többet. A tésztát gyúródeszkán vagy vászonruhán szárították csontszárazra, majd vászonzacskóba tették, száját nyitva hagyták, csak a későbbiekben húzták össze fűzővel, madzaggal. Szellős helyen a kamrában szögre felakasztva tárolták. 
A szárításhoz hasonlatos tartósító eljárás az aszalás, amely tevékenység az olcsó répacukor megjelenéséig a kerti és a vadon termő gyümölcsök tartósításának általános elterjedt módja volt a parasztgazdaságban. 
Kisebb mennyiséget napon vagy kenyérsütés után a még meleg kemencében aszaltak, Kisterenyén az aszalókas nem volt ismeretes. 
A gomba mellett leginkább gyümölcsöt aszaltak: szilvát, vadkörtét, almát, kökényt. A megaszalódott gyümölcsöt különösen téli időszakban, böjtkor, ünnepkor csemegének fogyasztották, és bár ritkaságszámba ment, mégis fontos tápanyagforrást jelentett. 
A zöldségfélék téli tárolására szintén nagy gondot kellett fordítani a háztartásokban, mert a nem megfelelő tárolás, raktározás tönkretehette az egész évi fáradtságos munkát, amivel azt megtermelték. 
A kifejtett szemes babot – ügyelve, hogy a zsizsik bele ne essen – a padláson nagyobb papírzsákban tárolták, (50 kg-os cukroszsákot a boltostól kértek) vagy fateknőbe öntötték. Kisebb adagot maguk szőtte és varrta vászontarisznyában tároltak. 
A gubójából kifejtett és alaposan átmosott, kiszárított mákot is ilyenbe tették, amelynek a szárát lehajtva hagyták és időnként megrázogatták, hogy ne keseredjen meg. Ezeket a kis vászonzacskókat szellős helyen a kamrában szögre felakasztva tartották. 
A hagymafélék közül a fokhagymát megtisztították szakállától (bojtos gyökér) a földes hajától majd a fejeket száruknál fogva ágba befonták. A fonatot a kamra ajtófájára, szögre akasztották. A vöröshagymát, miután külső haját leszedték, a padláson a kémény körül leöntötték, ügyelve arra, hogy meg ne fagyjon. Ha mégis megtörtént a baj, ott kellett hagyni a helyén, mert úgy tavaszra kienged, de ha lehozzák, meleg helyre, akkor megrothad.
A zöldségfélék és a krumpli tárolására vermet un. güdröt készítettek. A vermet az udvarban ásták egy-másfél méter szélességben, két ásónyomnyi mélységben, és a befülledést megakadályozandó szellőztetővel látták el. A zöldséget: petrezselymet, sárgarépát, krumpli, burgundit szalmával és földdel szigetelve védték a hidegtől, hogy ne fagyjon. 
Ahol nem építettek külön vermet, ott ezeket a pincében tárolták; pl. a sárgarépát, petrezselymet száraz homokba dugdosták, így az frissességét sokáig megőrizte. A növényt eltevés előtt nem szabad megmosni, mert ezáltal a külső védőrétege sérülne és gyorsabban romlana meg. Ezért válogatás után a gyökérfélékről ledörzsölték a földet és az esetleges sármaradványokat: ha nyirkos volt a növény azt előbb hagyták megszikkadni. A nedvesen eltett zöldségféle hamar romlásnak indul, megpenészedik és fogyasztásra alkalmatlanná válik. 
A tárolt terméseket körültekintően kellett kezelni, vigyázni arra, hogy ehetőek maradjanak, az újig – kár ne essen bennük.
A különféle ünnepek mindig színt visznek és vittek hajdanán is a hétköznapok egyhangúságába. A háziasszonyok által készített ünnepi ételféleségek is igazodtak a különlegességhez, nem mindennapossághoz. 
Az emberi sorsforduló ünnepeinek táplálkozása és étrendje is olyan színes, mint maguk az ember életét jelentősen megváltoztató események. 
A gyermek megszületése után a fiatal anya az 1930-as évekig bezárólag az un. sátoros ágyban feküdt. Ezt a bizonyos ágyat, amely az anyát és a gyermeket volt hivatott védeni a kíváncsi szemektől, a rontástól és egyéb ártó szellemektől, három szeles keskeny vászonból, sátorlepedőből készítették, kihímezték, kicsipkézték. 
A rokonságból az asszonyok látogatóba, poszrikba mentek, ám nem üres kézzel: illett vinni valamilyen ajándékot: ételt, italt az ágyban fekvőnek. 
Kisterenyén a poszriknak nem volt szigorúan meghatározott időtartam és rendje. Általában az első héten a közelebbi rokonok több ételt vittek, később a távolabbi rokonok kevesebbet. A keresztanya a szülés után megnézte a gyermekágyast és az újszülöttet, de poszrikba csak a keresztelő utáni kedden ment. A legnagyobb ajándékot és poszrikot is a komasszony vitte. Az egész palóc területen alkalmilag használt poszrikos- vagy bukroskendő - az a négyzet alakú, hímzett, díszes kendő, amit csak poszrikba vagy lakodalomba szánt ételajándék vitelekor vettek elő – két-két sarkát, rojtját összekötötték, ebbe rakták a fiatalasszonynak szánt ételt és italt. 
Szép, zománcos, máskor nem használt edénybe vagy porcelántálba merték a tyúkhúslevest, ebbe tették a főtt húst. A tetejére külön kisebb tálban a vékonyszálú csíkot, csupatojásos kifőzött tésztát. Húsból álló második fogást a módosabbak vittek az 1940-es évektől rántott hússal is kedveskedtek. 
Édességnek pampuskát, mákos ferentőt, rétest vittek. A rétes, mákosat vagy túrósat, szét sem vágták, úgy kereken hagyták, ahogy megsült a tepsiben. 
Itókának a rózsás mintás poszrikos kancsóban – amely egyliteres, körte alakú – bort vittek. A többi rokon illetve ismerős egy-egy alkalommal vitt ételt, leginkább bort és kalácsot, süteményfélét. A háziak az ételt vivőket mindig megkínálták valamivel, kis édességgel, fehérpálinkával. 
A keresztelőt a gyermek születése után egy hétre, a vasárnapi mise után tartották. 
A templomi szertartás után a szülők, mindkét ági nagyszülők, koma és komasszony elfogyasztotta a keresztelői ebédet. A háziak tyúkhúslevessel, pörkölttel, nokedlivel kedveskedtek, de nem voltak híján rétesnek, egyéb kalácsfélének sem. 
A lakodalom mindig is az emberi élet és a falu kiemelkedő, nagy eseményei közé tartozott – nem volt ez másként Kisterenyén sem. 
A század eleji lakodalmat három napig tartották, pénteken elkezdték és vasárnap zárult. Az 1920-30-as években kezdett általánossá válni a szombati napon tartott esküvő, előző nappal megtéve a szükséges előkészületeket. 
Általában a menyasszonyos és vőlegényes házaknál is volt lakodalom, sütöttek-főztek, ki-ki a saját rokonságát tartotta jól. 
Az asszonyok az ajándékokat, kalácsokat is az esküvő előtti napon vitték – még a kevésbé jelentős baromfiból is meg volt szabva, hogy milyen rokonsági fokon mennyit illik illetve kell vinni, de egyet mindenképpen.  
A tésztafélék ajándékozása is e szerint történt: közeli rokon pl. három nagykalácsot és három túróslepényt vitt a bukroskendőbe kötve. A nagykalács vagy morvány kinézetre olyan, mint a fonott kalács. Készítésénél a dagasztott, kőtt (kelt) tésztát három részre, vastag rudakká sodorták, összefonták az ágakat, volt, hogy egy ággal még körbefonták a tepsit kitöltve, ezután még kelni hagyták, tojássárgájával megkenték, hogy szép fényes legyen majd cakkos szélű bádogtepsiben a kemencében megsütötték. 
Tehetősebb helyen mazsolát is kevertek bele. Mutatós tészta volt, kedvence a népnek. Poszrikos kendőben általában kettőt vittek, tetejére két lepényt tettek. A nézelődőknek, kéregetőknek is bőségesen vagdostak belőle. 
A lakodalmat megelőző nap disznót öltek, levágták és megkopasztották, felpucolták a tyúkokat. Kifőzték a levestésztát. Kisterenyén a legtöbb helyen a lakodalmi levesbe való tészta a vékonyszálú csík volt. A csigatészta vagy bordáscsík és annak csoportos készítése nem volt általánosan elterjedt, inkább csak a módosabbak körében. 
Előző nap sütötték a különféle kalácsokat, lepényféléket, túrós és mákos ágkalácsot, aminek tésztáját elnyújtották, cukros darált mákkal megtöltötték és felcsavarták. 
Az esküvő előtti napon birka- vagy disznóhúsból gulyáslevest vagy savanyú káposztából káposztalevest főztek. Pogácsát sütöttek, este tejbekását ettek. 
A paraszti vendéglátás legbőkezűbb megnyilvánulása a lakodalmi vacsora, kiemelt jellegét az ételek különlegesen nagy mennyisége és jó minősége adta meg. Az esküvő napján azonban nemcsak vacsorát, hanem ebédet is adtak: tyúkhúslevest, leveses káposztát később töltött káposztát. 
Az 1900-30-ig terjedő időszakban a meghívott vendégek a lúgzókádról ettek. A lúgzókád fából volt, mosáskor ebbe rakták lúgzásra a ruhákat, vászonféléket, lepedőket. Három lúgzókádat is megpucoltak, megtakarítottak erre az alkalomra. Úgy állították fel, hogy ne legyen útban és körül tudják állni. Erre helyezték az étellel teli cseréptálat, amelyből közösen, a magukkal vitt fakanállal ettek. Egy-egy felfordított kád mellett kb. öten fértek el, sorban egymást felváltva ettek. Aki odafért evett, addig a többiek mulatoztak, táncoltak. 
Ha jóllakott ment táncolni, engedve mást a lúgzókádhoz. Először húslevest ettek, nagy fazekakban a húsokat egészben főzték, csak tálaláskor darabolták fel. Majd lucskos káposztát, a későbbiekben töltött káposztát fogyasztottak. A lucskos káposztához megfőzték hússal a savanyú káposztát majd berántották. A töltött káposztába való húst (mivel még nem volt húsdaráló) keményfa vágódeszkán bárddal megvagdosták, felaprózták. Egyik adatközlőm visszaemlékezése szerint „rágott módon volt benne a hús”. A kásával kevert húsos tölteléket káposztaharasztba göngyölték, úgy főzték készre a harminc literes nagy káposztás fazékban. Édességnek a palócok jellegzetes süteményét, mákos ferentőt (palóc tájszó) és lepényféléket ettek. A lepényhez a kelt tésztát ujjnyi vastagságúra kinyújtották. Tetejére túró, egy-két szem áttört főtt krumpli, tojás, cukor és kevéske tejföl keverékét halmozták. Eleinte a kemence földjén majd tepsiben sütötték. A vászonabroszos terített asztal kb. az 19030-as évektől kezdett elterjedni. A lakodalmakban az is előfordult, hogy az asszonyok lúgzókádról ettek a férfiak pedig a lócán ülve az asztalnál. 
A vacsora első fogása a későbbiekben (1940-50-es évek) is a baromfi- vagy disznóhúsból főzött húsleves, amit jól bezöldségeltek. A levesestálakba kifőzött csíkot tettek, rámerték a gőzölgő forró levest, így vitték az asztalra. Szedőkanállal mindenki mert a saját tányérjába. 
Evőeszközöket, kanalat, tányérokat a rokonságtól, szomszédoktól kértek kölcsönbe, megjegyezve, hogy kitől hányat hoztak. A leveshús elfogyasztása után töltött káposztát, sült húsokat ettek. Nagyméretű, rózsás, lagzis tálban tálalták a ferentőt, mákkal szórva, ami a lakodalomban nagyon kapós édességnek számított. Egyik adatközlőm az 1940-es évek végén egy helyi lakodalomba mákos ferentőt vitt, aminek a divatja ekkor már múlóban volt, de talán éppen ezért nagy kelendőségre tett szert a násznép körében. Fél kiló liszthez kis cukros tejben felfuttatott élesztőt, egy egész tojást tettek, csipet só hozzáadásával bedagasztották, majd kelni hagyták a tésztát. Kinyújtották, majd csíkokra elvagdosták. Elsodoroták ujjnyi vastagra. Közepétől kiindulva kerekre feltekerték a tésztát, a végét alányomták. A csigákat a tepsiben úgy helyezték, hogy azok süléskor ne ragadjanak össze, ne keljenek egybe. Tetejét tojássárgájával kenték és rózsaszínűre sütötték. Ha kihűlt vízzel megszentelték és cukros darált mákkal megszórták. Az igen nagyméretű, díszes, színespapírokkal, szalagokkal, dióval, pattogatott kukoricával vagy más egyébbel díszített köszöntő- vagy örömkalácsot Kisterenyén nem készítették, nem volt divatban. Ezt a morvány helyettesítette, amit azonban nem díszítettek fel efféle cifraságokkal. 
Lakodalomra perec készítése nem volt ismeretes. 
A piskótatésztából sütött torta az 1940-es években kezdett megjelenni, de a század közepén, 1950-ben tartott lakodalomban még csak egy darab volt: a menyasszonyi torta. Az ételek főzését, a munkálatok irányítását a gazdasszony mellett egy pénzért felfogadott főzőasszony látta el. 
Szokásban volt, hogy a főzőasszony szedőkanalat tartva pénzt kért a vendégektől (kásapénz): kezét bekötötte és jajgatott, mímelve, hogy főzés közben megégette a kezét. 
Az ételeket, süteményeket hűvös helyen a kamrában tárolták, nyári, meleg időszakban tartott lakodalmaknál különösen ügyelve arra, hogy a rengeteg étel meg ne romoljon, fel ne poshadjon, a húsféléket „be ne köpje a légy”
A lakodalomban mindenki annyit evett, amennyi jól esett neki. A maradékot megették másnap illetve szétosztották a rokonság között. A hívatlan vendégeknek, jól tartva őket is, lepényfélét vagdostak – ők is messzire vigyék a lakoma jó hírét. 
A halotti tort mindig annál a háznál tartották, ahol meghalt valaki. A sírásóknak munkájukért pálinkát, bort vittek ki a temetőbe. A temetés után meghívták a legközelebbi rokonokat, azokat, akik a sírt ásták, a lobogó- kereszt- és halottvivőket. A legtöbb helyen erre az alkalomra nem főztek. Módosabb helyeken főtt kolbásszal, szalonnával, sonkával, borral és pálinkával kínálták az egybegyűlteket. Szegényebb családok tepertős pogácsát készítettek, ezt adták a meghívottaknak. 
Akadt olyan háztartás, ahol sütöttek-főztek. Savanyú káposztát füstölt hússal és mákos ferentőt tálaltak a vendégek elé. Télen bent a házban, nyáron, jó idő esetén az udvarban megterített asztalnál férfiak és asszonyok együtt ettek; az elhalt számára való külön terítés, étel- és italadás nem volt ismeretes, csupán néhány csendes szóval emlékeztek az elhunytra.
Hagyományőrző jellege a táplálkozási szokásokban az ünnepeknek kiemelkedő jelentőségű. Az ünnepi étrend, a terített asztal mind-mind emelte az ünnep fényét, meghittségét. 
Karácsony vigíliája, előestéje, december 24-e, amikor is a régmúltban a hívő katolikus családok teljes böjtöt tartottak, lelkiismeretük tisztántartása érdekében semmiféle ételt nem vettek magukhoz, legfeljebb csak vizet ihattak. 
A böjtölés enyhítésével honosodott meg a karácsonyböjti ebéd. Ekkor a legtöbb háztartásban nem zsírral berántott, hanem tejjel habart savanyúbabot főztek. Utána cukros vízzel leöntött, szintén zsírtól mentés mákos csíkot fogyasztottak. 
Szenteste kb. 1908-tól 1943-ig bezárólag a tehén- birka- és libapásztorok, kondások járták a kisterenyei utcákat. A csordás –Babra Jóska- kolompolt, a juhász – Gregor Jani – furulyázott, a libapásztor csengetett. A csordás sok-sok vesszőt vitt magával. betért oda, ahol tehén volt a portán, a virgáccsal megcsapdosta a gazdát. Lepénnyel, morvánnyal kínálták őket, így nem ritka volt, hogy a gazdasszony 13-14 lepényt, 2-3 morványt sütött. 
A cigányok is házról-házra jártak, köszöntötték a karácsonyt és a családot, cserébe ételajándékot vártak. Megviccelve őket sok helyen kolbász helyett kukoricacsutkát csomagoltak. 
Az ünnepi vacsorát öt-hat óra körül a fehér abrosszal megterített asztalnál fogyasztották el. A gazdasszony igyekezett mindent a keze ügyébe helyezni, hogy vacsora közben ne kelljen felállnia az asztaltól, mert akkor a következő évben nem ülnek jól a tyúkjai, nem kotlósodnak meg, oda a baromfiszaporulat és annak haszna, oda a tojáshozam. 
A vacsora előtt kevéske fehérpálinkával köszöntötték egymást és az ünnepet, utána túrós- vagy krumplislepényt haraptak, majd a rontás elhárítása és egészségük megóvása érdekében egy gerezd fokhagymát ettek. 
Ezek után elfogyasztották a savanyú káposztából aszalt gombával készített gombás káposztalevest vagy savanyúbabot, majd háztartása válogatta: mákos tésztát, mákos gubát, tekercsiket vagy ferentőt. A gubát és a tekercsiket kenyértésztából készítették. Kis rudacskákra sodorva sütötték meg, széttördelték, fogyasztás előtt forró vízzel megöntötték, mákkal ízesítették. A ferentőt úgy készítették, hogy a kelt tésztát a megszokottnál kicsit keményebbre, nem túl könnyűre hagyták, elsodorták. Kacskaringósan tették bele a cakkos szélű tepsibe. Kemencében sütötték, ha kisült éles késsel bevagdosták, meleg cukros vízzel meglocsolták, hogy „megázzon”, majd ráveregették a mákot. A tálban egymásra rakták, úgy tálalták. 
A fő ételek mellett különféle kedvelt csemegék is kerültek az ünnepi asztalra: dió, alma, aszalt gyümölcs, füge (a füge olcsóbban volt kapható, préselt formában árulták a szatócsüzletben, a II. világháború után szökött magasra az ára). 
A fogyasztott ételekből, mindből egy darabot, összegyűjtöttek, vászonzacskóba tettek, amit a disznóólban, istállóban rontás ellen felakasztottak. 
Más háznál az alma és a dió héját, kalácsmorzsákat az asztalabroszba összekötötték, akkor égették el, amikor zengett, villámlott és a viharban nagyon féltek. 
Az éjféli mise előtt is diót csemegéztek, hazaérkezvén a templomból, a böjt megszűnésével angyalkolbászt ettek, amit előre elkészítettek. 
Karácsony napján finom tyúk- vagy libalevest főztek. Ha a többi libát addig le is vágták, karácsonyra egyet mindig meghagytak. Eddigre jól beérett a liba, töméssel szépen kihízott. 
Reggelire vérét, máját, tepertőjét megsütötték, áttört főtt krumplival vagy puha kenyérrel magában ették. Ahol nem hizlaltak libát, de a hízót már leölték, a disznóhúsból főztek levest. Kedvelt ünnepi fogás volt a lucskos-, későbbiekben a töltött káposzta, cserépfazékban, a kemencében főzték készre. 
Szilveszterkor, kiskarácsony böjtjén, december 31-én öntött mákos gubát ettek, túrós, mákos rétest sütöttek. A rétes tésztáját igen finom búzalisztből langyos sós vízzel, pár csepp ecettel egy tojás hozzáadásával gyúrták. Állni hagyták, majd nyújtották, az asztalon hártyavékonyságúra kihúzták, vastagabb szélét leszedték, kézfejükre feltekerték, ráhajtották. Sokféle töltelékkel készítették: túróval, mákkal, dióval, almával, káposztával. 
Újév vagy kiskarácsony napja, január 1-e nem volt olyan nagy jelentőségű ünnep, mint a karácsony. Olyan ételeket igyekeztek készíteni, ami az egész évi bőséget, szerencsét biztosítani fogja. Hogy ne mindjárt pusztítással kezdjék az évet, szárnyast nem vágtak, de azon okból sem, hogy a baromfi elrepül a szerencsével vagy a lábával szétkaparja azt. A sertés azonban kitúrja a szerencsét, ezért előnyben részesítették a disznóhúst, orjalevest, töltött káposztát készítettek. 
Karácsony és újév („két karácsony”) között babot nem főztek, nehogy pattanásosak, kelésesek legyenek. 
A farsang vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig tartó időszak. A legtöbb háznál a disznóölések ideje, sok helyen már előzőleg megtörtént a vágás és a felfüstölés, kocsonyát főztek. A füstölt sonkát, húst, körmöket, bőröket és a malac farkát előző este meleg vízbe beáztatták, ha már kiázott a sótól, éles késsel átkapargatták, megtakarították. 10-12 literes fazékban főzték, apróra vágott fokhagymával és más egyéb fűszerekkel beízesítették. Mielőtt teljesen elkészült volna őrölt pirospaprikát tettek bele, összeforralták. Tányérokba kiszedték a húst majd rámerték a kocsonyalevet. A kamrában tárolták, kihűlés után néhány óra múlva megkocsonyásodott. 
A farsangi fánkot, pampuskát szinte minden háznál elkészítették. A kerek formára kiszaggatott tésztát zsírban kisütötték. Akkor sikerült tökéletesre, mikor a finom tészta sütéskor jól megpuffadt és a közepén egy világosabb szalag futott körbe. Eleinte a lekvárt is belesütötték a későbbiekben mellé fogyasztották. A szintén zsírban sütött, de kelesztetlen tészta a herőce. A lisztet tojással, cukorral, tejföllel összegyúrták, kinyújtották, derelyemetszővel elmetélték, forró zsírban készre sütötték. 
Farsanghoz kötődően Kisterenyén az 1930-as években Világosi pusztán volt kedves szokás (a béres- és cselédlányok között), hogy maskarába, oláh cigányoknak öltöztek és elmentek a Telepre kéregetni. Tojást, lisztet kaptak, abból sütöttek mákos, diós és túrós csavartkalácsokat. 
Más ételt nem készítettek, ezt fogyasztották, miközben a legényekkel egész éjszaka mulatoztak, táncoltak. A fonóházakban is ekkor tartották a legnagyobb mulatságokat, ahol pattogatott kukoricát és aszalt gyümölcsöket csemegéztek. 
A húsvét előtti héthetes nagyböjtben – ami hamvazószerdától húsvét vasárnapig tart – tartózkodtak a zsíros ételektől és semmiféle húsfélét nem fogyasztottak. A böjtölést megelőzően az edényeket, fazekakat és lábasokat jól kimosták, hamulúggal kiforrázták, nehogy zsírosak maradjanak. A főzésnél, rántáskészítésnél zsír helyett vajat használtak. 
Böjti időszakban könnyen elkészíthető ételeket fogyasztottak, főtt vagy hajában sült krumplit, sóval magában vagy hagymával. Nagypénteken délre savanyúbabot főztek, amit nem zsíros rántással készítettek, hanem tejjel behabartak. 
A mákos csíkra – amelyre cukrosvízből készült szirupot öntöttek – sem tettek zsírt. Húsvét szombatján, Nagyszombaton a vajat, túrót, kenyeret, sót kosárban vagy poszrikos kendőben a templomba vitték megszenteltetni, amire a reggeli mise után került sor. A megszentelt éleleket elfogyasztották vagy összekeverték az otthonival. Erre az alkalomra négy-öt cipót is sütöttek, amit a templomajtóban álló szegények és cigányok között osztottak szét. 
Húsvéti ebédre ünnepi ételsort fogyasztottak, úgymint vasárnapokon: baromfiból, tyúkból, libából vagy disznóhúsból levest utána húsos káposztát, kocsonyát tálalt fel a gazdasszony. Húsvét hétfőjén a lányos házakat járó, öntözködő legényeket főtt sonkával és tojással, hozzá reszelt tormával, kis itókával: borral vagy pálinkával kínálták meg. 
A hagymalével festett inkább vöröses színezetű, mint piros tojás mellé édességként túrós lepényt, csavart mákost adtak. 
Pünkösdnek – ami már nem téli, hanem tavaszi dologidőre esik – nem volt különösebb étkezési hagyománya. Ekkor is igyekeztek ünnepi ételeket az asztalra tenni: húslevest, töltött káposztát. De mivel a hús és a gabona is fogytán már ilyenkor, a mondás is erre utal: „Karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor, ahogy lehet!”.
A paraszti konyhában meghatározott rendje volt annak, hogy melyik napon mit tálal fel a gazdasszony. 
Hétfő, szerda, péntek voltak a tésztás napok, a péntek emellett böjti nap is volt egyben. 
Vasárnap a gazdasszonyok igyekeztek minél tartalmasabb, bőségesebb ételféleségeket feltálalni a családnak. 
Reggelire, különösen téli időszakban, kivételes finomságnak számított a lórban (takaréktűzhely sütője) sült krumpli. Ha megsült szakajtóba kiszedték, vászonruhával lefedték, hogy párában maradjon, mert így a haja könnyen lehúzható. A jó parázs krumplit megették magában, sóval, néha vajat tettek rá, de azt inkább nem pazarolták. Volt, hogy összetörték és tepertővel keverték össze. Egyszer-egyszer a szalonnát is megsütötték, visszamaradt zsírjában felkarikázott vöröshagymát, kolbászt sütöttek. A reggeli után forralt tejet vagy hársfateát kortyolgattak. 
Ebédre tyúkhúslevest főztek, a főtt húshoz paradicsomszószt vagy paradicsomos krumplit tálaltak. Ha a tyúkból pörköltet is készítettek nokedlit szaggattak kis mellé. Ehhez savanyúságot is fogyasztottak, nyers savanyú káposztát, ecetes hagymát. 1930 körül csalamádét. Ehhez a vöröshagymát, zöldpaprikát, káposztát vagy késsel elvagdosták (durvább szálú) vagy káposztagyalun legyalulták (egyenletesebb, vékonyabb szálú). Ízesítőül sót, ecetet, szemes borsot, köménymagot adtak hozzá, üvegekben tartották, amiben egy-két nap alatt jól összeértek az ízek. 
Nyáron készítettek kovászos uborkát is. Tetejére kenyérszeleteket raktak, majd tiszta vászondarabbal lefedték. Az uborkával teli cserépfazekat a gang fájára kitették a napra, ahol átmelegedett és hamarosan megindult az erjedés folyamata. 
Téli időszakban gyakran volt a vasárnapi ebéd savanyú krumpli füstölt hússal összefőzve. 
A fő fogások mellé leggyakrabban pitét, pampuskát vagy kelt tésztát, rétest, lepényt sütöttek. Ezek mellett még megemlítendő kedves csemege volt a morzsolt főtt kukorica, amit mákkal, cukorral ízesítettek. 
Tavasszal, amikorra kiszáradt a pattogatni való cirbli kukorica, szabadtűz felett, letakart rostában pattogtatták – vasárnap délutánonként szívesen csemegéztek rajta. Téli estéken fogyasztott finomság volt a sült tök, amit az erre legalkalmasabb fajtából, mucsi tökből sütöttek.
A terenyei búcsú, vendégség megtartására december 26-én, Szent Istvánkor (katolikus temploma Szent István vértanú nevét viseli) került sor. A nagy becsben tartott ünnepre távolról is megérkezett a rokonság, így már napokkal azelőtt megkezdődött a vendéglátásra való készülődés. Előző nap libát vágtak, aminek tepertőjét az ünnep reggelén ették. Délben libalevest tettek az asztalra utána töltött káposztát, az ebéd befejezése pedig finom rétes és lepény volt. Az 1940-es évekig nagy jelentősége volt a különböző kegyhelyeken tartott búcsúknak is. 
A helyiek a szentkúti (Mátraverebély, Szentkút, Nógrád m.) búcsúba jártak. Élelmet vászontarisznyában vittek a hátukon. Kinek mi volt, általában kenyeret, szalonnát, kalácsfélét: krumplis vagy túrós lepényt.
Kisterenye fogadott ünnepet tart július 5-én. 1875-ben, nevezett napon hatalmas jégverés, vihar tombolt, olyan eső esett, amely a település legmagasabban fekvő részéről a Csente tetejéről is lehozta a teheneket. Dologtiltó nap: ezen a napon nem dolgoztak, nem fogtak kapát a kezükbe, az asszonyok nem csináltak nagymosást, aki mégis dolgozott, azt megszólták. Ha hétköznapra esett is, úgy főztek, mint vasárnap: ünnepi ebédet – ezzel is emlékezve az eseményre, áldozva az elemi csapás felejthetetlenségének. 
Luca napjának (december 13) különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. A boszorkányok elűzése érdekében és, hogy egészségesek legyenek fokhagymát ettek. Csemegeként a morzsolt főtt kukoricát cukorral, mákkal szórták meg, úgy fogyasztották. Nagyobb mennyiségben Luca napján sütötték a „mónárlaskát” (molnárkalácsot). A fonóházban összegyűlt fiatalok két takaréktűzhelyen reggelig felváltva sütötték. A hozzávalókat otthonról ők maguk vitték. 
Egyik adatközlőm – még most is mosolyog rajta – a házuk előtti kerítést bontotta meg és vitte a fonóházba a sütéshez tüzelőnek. Ami a laskából megmaradt, azt egymás között szétosztották, hazavitték. 
A molnárlaska sütővasat a helyi kovácsmester, az 1920-30-as években Meru Jani készítette, aki emellett fogat is húzott. A sütő két kerek vaslapból áll, hosszú nyéllel, amit a sütéskor jó erősen összeszorítanak. A lapok belsejét egyszerű, ám változatos mintával díszítették, általában könnyen elkészíthető mintázattal: mindenkinek kérése szerint, ki milyet óhajtott. 
Feltűntették a vas készítésének idejét, a tulajdonos családnevét, kicifrázták különféle ágas-bogas virágzattal, csillagokkal, fenyőággal, kisházzal. 
A laska tésztáját gyúrták vagy kavarták: ha gyúrták keményebb, ha kavarták gyengébb állagú lett. Lisztből, tojásból, tejből készítették pici víz és cukor hozzáadásával. A sütővasat tűzben felhevítették, kis lábasból tollyúval, olvasztott zsírral kenegették, hogy a tészta bele ne ragadjon. Sütés után felcsavarták síkálóra (tésztanyújtófa) vagy fakanál nyelére ezen a vidéken nem ismeretes. Kereken hagyták, magában fogyasztották. Az volt finom, amit ropogósra sütöttek, ami jól volt készítve az nem szíjasodott, nem ereszkedett meg. 
Sütötték más alkalomra, ünnepre is: karácsonyra, farsangkor. Mivel sütővas nem volt minden háznál, ha sütni akartak kölcsön kellett kérni. Használat után elmosták, alaposan megtisztogatva tették el a következő sütésre. A kamrában szögre felakasztva tartották.
A névnapokat is megtartották, különösen azokat, amik szentekhez kötődtek: Istvánt, Lászlót, Andrást, Jánost, Katalint, Erzsébetet, Máriát, Annát ünnepelték. A köszöntő vendégeket a háziak kalácsfélével, lepénnyel, rétessel, borral, pálinkával kínálták.

Adatközlőim névsora – kik megajándékoztak a régmúlt egy-egy feledésbe merülő mozzanatával, kik megosztották velem az emlékeiket és beavattak némely titokba 1997. nyarán:

Bogár Józsefné (szül. Galcsik Mária – 59 éves)
Bugáth Lajosné (szül: Faragó Teréz - 83 éves)
Fejes Józsefné (szül. Marsinszki Piroska – 54 éves)
Kovács Józsefné (szül: Laczka Mária – 72 éves)
Kómár Sándorné (szül: Vass Ilona – 76 éves)
Lőrincz Andrásné (szül: Makalicza Anna – 85 éves)
Rákos Jánosné (szül: Vasdobos Ilona – 69 éves)
Surányi Pálné (szül: Ökrös Erzsébet – 89 éves)
Szomszéd Ferenc – (67 éves)
Szomszéd Ferencné (szül: Lengyel Erzsébet – 78 éves)
Szomszéd Pálné (szül: Fodor Anna – 75 éves) 
Ozsgyáni József –(72 éves)
Köszönöm nekik a titkot!

A fentiekben közölt írásra a szerzői jog védelméről szóló 1999. évi LXXVI. törvény vonatkozik. Engedélyem nélküli másolása, publikálása részben vagy egészben, a szerzői jog bármilyen megsértése jogkövetkezményt von maga után. Mindenféle felhasználás  előzetes írásos beleegyezésem nélkül tilos!