Nógrád XXIII. évf. 126. szám 1967. május 31.

1.p.”Az emlékműveket is fogadni kell”  - T. E. -
„Hírül adtunk lapunkban, tervek szerint 1969-ben Kisterenye tanácsköztársasági emlékművet kap. Hogyan fogad egy község egy emlékművet? Igen, bármennyire is furcsának tűnhet a kérdés, így igaz: az emlékműveket is fogadni kell. Emlékeznünk kell arra az időre, amelynek emlékét őrizni hivatottak – az emberen kívül. Elsősorban ugyanis az ember őrzi az emlékét, beszél a hősökről, emlegeti a küzdők nevét, példaként idézi szavait. Különösen ezt teszi 1919, a Magyar Tanácsköztársaság hőseivel, emlékeivel. Emlékmű nélkül is lehet emlékezni, vallják Kisterenyén, s nyomban hozzáteszik az emlékmű nem ’csomó a zsebkendőn’- hanem ’világítótorony’ a hétköznapjaink zajlása, építőmunkánk pezsdülése közepette. Torony, amely ünnepi ragyogással,útmutatással szolgál valamennyiünk számára. S ezzel tartoznak az élők a halottaknak, de önmaguknak és az utánuk következőknek is.És most beszéljünk az élőkről. Nemcsak a tanácshatalomról, amelynek eszméit a gyakorlatban valósíthatjuk meg, hanem azokról a ’kisemberekről’ is, akik még közöttünk járnak, emlékezvén azokra az időkre.Működik egy honismereti szakkör a kisterenyei általános iskolában, amelynek igazgatója, Fenyvesi József jegyzeteket, dokumentumokat mutat, s elmondja az úttörők egyik legfontosabb feladatuknak a tanácsköztársaság fellelhető tárgyi emlékeinek, adatainak összegyűjtését tartják.S azt is megtudjuk, hogy a napokban levél kél szárnyra Kisterenyéről Mexikóba. Ott él ugyanis immár fél évszázada Szomszéd Keskeny Zsuzsanna, aki 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság bukása után emigrál, s aki az első nőgyűlést szervezte Kisterenyén. Azt kérik tőle levelükben a kisterenyeiek, mondja el, írja le emlékeit arról az időről, a községben lévő állapotokról, örömökről, küzedelmekről.Kezükben van a kisterenyeieknek többek között Fodor Géza direktóriumi tagnak, a Magyar Tanácsköztársaság érdemérem tulajdonosának több írása, feljegyzése, s utolsó levele is. Fodor Géza, a kitűnő pedagógus ugyanis 1959-ben meghalt Dunaharasztiban. S nap mint nap találkoznak az úttörők más kommunistákkal, veteránokkal, akik annyi minden tudnak mondani a múlt harcairól, hősies küzdelmeiről. Mennyi napló, mennyi könyv kitelne belőle!Igen, ez is a fogadáshoz tartozik. Az emlékműveket fogadni kell. Tudják ezt Kisterenyén fiatalok, idősek egyaránt.1969-ben Kisterenye tanácsköztársasági emlékművet kap."