Nógrád XXVII. évf. 305. szám 1971. december 28.

4.p.”Baráti levél idős Szabó István szobrászművészhez”

„Kedves Pista Bátyám!

Elég régen jártam nálatok, s amiért soraimmal felkereslek, annak több oka van!

Mindenekelőtt nagyon boldog új esztendőt kívánok neked és kedves családodnak. 1969-ben is nagyon szeretettem volna beszélni veled a könyvről, a Fába faragott esztendőkről, de nem sikerült. Nem tudom, hogy mikor találkozhatunk, ezért írnom kell. El kell mondanom neked, hogy mit jelent nekem a könyved. Úgy érzem, joggal mondhatom el úgy is a véleményemet, mint aki életed jó részét ismerem, és azonos környezetben éltünk. De úgy is elmondhatom, mint az egyik legrégibb bányászfamília leszármazottja, hiszen az öreg Eichberger bácsi is rokonságunkba tartozott.

Minden ősöm bányász volt, és végigélte az általad megfaragott évszázadokat, s azok minden szenvedését.

A te küzdelmes életed új erőt ad nekem is. Hányszor voltál mélyponton, és mindig újra nekivágtál az életnek. Volt erőd újrakezdeni!

Hallottam néhány fecsegő véleményt a könyvedről. A te életedről, életművedről csak az mondhat véleményt, aki ismerte legalább egy kicsit az életedet. Úgy éreztem, a könyved olvasásakor, hogy veled beszélgetek!

A szíved diktált minden sort, nem szépítettél, nem változtattál semmit, s ez a könyv és a te életed legnagyobb értéke. Művészeted óriási értéke mellett ezért lesz idős Szabó Istvánnak – az embernek – az élete örök példakép fiatalságunknak. Ezért éltem át én is szinte egész ifjúságomat újra a könyved olvasásakor. Szinte láttam a napsütötte Zagyva-partot, ahol ifjú éveimet töltöttem én is, gyermekeiddel. Láttam Icukát, Pistit! Láttam a melletted szinte hősként helytálló kedves feleséged szelíd arcát! Veled jártam a Mátra ösvényeit és a bánya mélyét, ahol apáink verejtékeztek. És nem szégyen leírni: veled könnyeztem a nehéz napjaidban. Én is azt írom le most, amit a szívem diktál, de az igazság is ez!

A te művészetednél, Pista bátyám, csak egy van nagyobb, a végtelenül igaz és őszinte emberséged. Határtalan szereteted az emberiség iránt. Ez adja művészeted nagyságát.

Nem vagyok én sem műbíráló, sem kritikus. Az életben azonban nagyon sokat tapasztaltam. Népünk nevelője vagyok. És a mi bányásznépünk fiaiért meg is tettem mindent.

Talán nem tudtam gondolataimat most úgy leírni, ahogy bennem vannak, de tollat kellett ragadnom, hogy írjak hozzád. Vedd úgy soraimat, hogy csak egy kis töredékét tudtam elmondani annak, amit érzek művészeted, igaz életed, emberséged iránt. És tudod te, Pista bátyám, hogy amikor meglátogattunk Benczúrfalván a kisterenyei bányászgyerekekkel, az elsősorban azért volt, hogy példaképet lássanak maguk előtt az én tanulóim. Hogy el tudják majd mondani unokáiknak is, ők találkoztak Nógrád megye és hazánk egyik nagy művészével, s a művészek között az egyik legismertebb emberrel: idős Szabó Istvánnal. Emlékszel milyen öröm volt – szinte könnyeztük – amikor mutattad egyiknek is, másiknak is, hogy ez itt a nagyapád, ez meg az apád! Vagy amikor felismerted egyik-másik gyereket az apjáról, vagy nagyapjáról.

Mindezek most végigvonultak előttem, hogy olvastam az életed történetét. Még egy ok, ami miatt írok, hogy Németh Miska (a volt kocsmáros) fényképnegatívjai között ráakadtam vagy nyolc régi szobrod felvételére, továbbá a kisterenyei szobrod avatásának és más eseményeknek a képeire.

Drága Pista bátyám! Addig is, amíg találkozunk, fogadd szeretettel soraimat. Köszönök neked ismételten mindent.

Azt, hogy új életkedvet kaptam életedből. Köszönöm egész családom és bányász őseim nevében is, kiknek nehéz életét fába vésted, s így nekik örök emléket állítottál.  Fenyvesi József kisterenyei iskolaigazgató”