„Tegnap
délután ünnepélyes külsőségek között leleplezték azt az emléktáblát, amelyet a
Kisterenyei tanácsháza falán helyeztek el a nőgyűlés 50. évfordulója emlékére.
Ünnepi beszédet dr. Szomszéd Imre, az MSZMP Salgótarjáni Járási bizottságának
titkára mondott.
Az emléktábla
leleplezését követően a község művelődési házában nagygyűlést szerveztek,
amelynek előadója Erdei Lászlóné, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke volt.
Az ünnepségeken szovjet vendégek is részt vettek.
Az
évtizedeket már nehezen töri át az emlékezet. Különösen, ha az úton annyira
elfárad az ember, mint a hetvenhárom esztendős, galambősz hajú Tóth zöld Jánosné.
-Keserves
volt akkor a szegény ember sorsa – ingatja fejét az apró öregasszony.
-Az
uram cseléd volt báró Solymossynál. A
sötéttel együtt keltünk és azzal is feküdtünk…
-Mit
adott a báró ezért Tóth néni?
-Nem
mondom, az a kis kenyérnekvaló megvolt… De pénz aztán semmi. A búzából vettünk
el egy keveset, azt eladtuk, hogy ruha legyen… De akkor meg a kenyérrel nem
tartottunk ki…
A
báró egyszercsak elküldte Tóth Jánost,
hogy kommunista. A környéken sem kapott munkát. Akkoriban sokan vándoroltak ki
Amerikába. Tóth János is összeszedte
magát és kölcsönpénzen elment Kanadába. Ott volt két évig, amikor a felesége a
gyerekekkel utána ment. Tizennyolc évig maradtak kint. Amikor hazajöttek,
itthon már megfordult a világ.
De
1917-ben még itthon voltak Tóthék.
Részt vettek az emlékezetes gyűlésen is.
-Ki
szervezte meg a gyűlést?
Ozsgyáni Sándorné, özvegy Bazsó Józsefné, Kaszás
Istvánné szinte egyszerre mondja: - Szomszéd
Keskeny Zsuzsanna, mi meg mentünk vele mind…
Mondják
róla, olyan kemény volt, mint az apja. Kemény, mint az acél, már fiatal korában
is. A Tanácsköztársaság bukása után édesapját elhurcolták a kopók. A
balassagyarmati börtönben verték halálra. A hetvenöt esztendős Kaszás Istvánné arca sovány, csontos,
keze kemény munkáról, szenvedésről tanúskodik. Hanem a szemeit valósággal
meggyújtja az emlékezés.
-Az
uram Amerikában volt, így esténként ott jöttünk össze nálunk. Könyveket adott
nekünk Zsuzsi. Olvastuk, meg a nyomorúságunkról beszélgettünk. Meg arról, hogy
tenni kellene valamit… Még Pestre is felmentünk vele a gyűlésre. – A budapesti
béketűntetésre utaztak fel a kisterenyei asszonyok. Egy csoport Kisterenyén, a
másik Nagybátonyban, a harmadik meg Verebélyben szállt vonatra. A csendőrök
miatt. – Később is nálunk bújt meg, amikor a csendőrök keresték. Apámat el is
hurcolták. Hat hétig volt Miskolcon. November 25-én vasárnap volt. Már kora
délután munkások és asszonyok sokasága jelent meg a fényképész udvarában, ahol
a gyűlés volt. Jöttek feltűzött
szuronnyal a csendőrök is. Ott volt a jegyző, a kegyetlenségéről és
komiszságáról híres Csintalan Ábris.
Beszélik a faluban, még a halála után sem tudtak megbékülni vele az emberek.
Szurokkal feketítették be a szobrát.
Özvegy Bazsó Józsefné fiatal lány volt még, de
mindenre emlékszik. Elfogja az izgalom, éppen úgy, mint akkor, hogy a
tiszthelyettes Szomszéd Zsuzsanna elé
állt:
-A
gyűlést mégsem lehet megtartani!
A
fiatalasszony azonban csupa elszántság. Farkasszemet nézett a csendőrrel:
-A
gyűlést megtartjuk. Engedélyem van rá! – És már dugta is a tiszthelyettes orra
alá a papírt, a belügyminisztérium engedélyét.
-Csak
röviden! – mondta a leforrázott tiszthelyettes.
Ozsgyáni Sándorné meséli:
-Filipovits
Katica jött Pestről a gyűlést tartani. Egy könyv volt nála, abból beszélt. Alig
mondott valamit, odaugrott a jegyző és kitépte a kezéből a könyvet, hogy élesen
mondja nagyon. De Filipovits Katica nem hagyta magát. Tovább hajtott néhány
lappal és újra mondta. Ez sem tetszett ám a jegyzőnek, és újból megzavarta őt.
Egyszercsak a tömegben, valahol egészen hátul kiabálni kezdett valaki:
-Tudjuk
ám, miért nem engedik a gyűlést! Mert az igazságot mondja.
Az
igazságról, az agyongyötört, kisemmizett férfiak és asszonyok igazságáról szólt
Filipovits Katica. A választójogról, a drágaságról, az örökös szükségről.
Nem
tetszett a világos, nyílt beszéd az uraknak. A gyűlést fel is oszlatták. A
férfiak és az asszonyok meg hangos énekszóval vonultak el.
-Emlékeznek
arra, mit énekeltek?
Tisztán,
szépen – mondja Koós Józsefné a
gyújtó dal szövegét:
’Legyen kérges annak a tenyere
Aki miatt nincs a népnek kenyere!’
Hogy
mi lett aztán a gyűlés szervezőjének, Szomszéd
Zsuzsannának a sorsa?
A
Tanácsköztársaság idején tisztséget kapott Kisterenyén. A bukás után aztán
megpecsételte a sorsát. Petre Mihályné
egészen közeli rokona a bátor asszonynak. Ő rajzolja ki Szomszéd Zsuzsanna további életét:
-Egy
ideig a férjem bújtatta. A faluban meg a környékén. De nyomában jártak
mindenütt. Pestre ment, onnan Bécsbe, majd Németországba.
Odament
utána a férje is, Berta András. Ott
született fiuk is. Öt esztendeig éltek Németországban. Kitoloncolták őket
Mexikóba. Ott élnek ma is.
Csak
hát az idő eljárt. A férje meghalt. A fiú is meglett ember már. A hajdani szép,
barna fiatalasszony megőszült, megöregedett. Petre nénivel gyakran váltanak levelet. Legutóbb az általános
iskola igazgatója is írt Szomszéd
Zsuzsannának. Azt írta vissza, haza készül. Megfiatalítja, felfrissíti minden
itthonról küldött üzenet. …”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése