4.p.”A művész visszatekint...”
„Idős Szabó István, Kossuth-díjas
szobrászművészünk ez év őszén töltötte be hatvanadik esztendejét. Az idős ember
ereje teljességében végzi alkotó munkáját, formálja benczúrfalvi műtermében
kedves anyagából, a fából újabb remekeit s ezek mellett – mintegy pihenésképpen
– rendkívül érdekes életrajz regényén dolgozik. Akik ismerik, tisztelik őt,
bizonyára nagy érdeklődéssel várják az önvallomás megjelenését, amely arra ad
választ, miként lett az egykori uradalmi kerékgyártó fiából a munkás-, bányász
nép életének Kossuth-díjas szobrászművésze.
A
készülő regényből közlünk itt egy részletet:
Elharapódzott
a híre a faragásomnak. A főispán úrnak is a fülébe jutott. Kaptam egy aranypecsétes
levelet, amelyben közölték, hogy vigyek szobrot Balassagyarmatra, a főispán úr
látni kívánja a munkámat. Felkészültem az útra, egy bányász szobrot meg két
parasztfigurát vitttem. Egy ekevasat néző, meg egy marokszedő lány volt a két
paraszt alakom.
Megérkeztem
a megyeházára.
Nem
sokáig várattak. Amint a zsinóros ruhájú, csákós huszár bejelentett, rögtön bemehettem.
A főispán úr igen szívélyesen és barátságosan fogadott, s mindjárt félpertuba
lettünk. Ő tegezett engem, én méltóságos uraztam.
Közölte:
igen örül, hogy megismert, mert nagyon szép szobrokat csinálok s éppen ezért
szívesen támogat.
Ott
kellett hagynom a szobrokat, az árukról is megkérdezett, de borsosnak tartotta
az összeget, amit mondtam. Volt nálam számos levél, hogy bizonyítsam, mennyiért
veszik a műveimet, így végül is arra jutottunk, bizony sok munka van egy
szoborral, ha szépen akarja csinálni az ember. Az enyéim pedig szépek.
Megkérdezte
azt is: lenne- kedvem tanulni. Mondtam a helyzetemet, s hogy nagyon szeretnék,
meg azt is mondtam, meghálálnám, meg, hogy nem vallana szégyent velem. Ígérte:
kisüt valamit a tanulásra úgy, hogy a megélhetésem biztos legyen.
Nagy
reményekkel, de üres zsebbel mentem haza. Erősen munkához láttam, legyenek
újabb szobraim is, mire jön, mert látogatását ígérte. S csakugyan, nem váratott
sokáig. Jött és kiválasztott három szobrot, hogy vigyem fel Pestre, a
Födművelésügyi Minisztérium vásárolja meg. de ő is ott lesz, mert magam nehezen
boldogulnék. Megállapodtunk, pontos időben, hol, mikor találkozunk. S abban is,
hogy darabonként 150 pengő lesz a három szobor ára. Kaszafenő, Gereblyéző
menyecske, tiloló asszony volt ez a három.
Izgalommal
készülődtünk.
Én
amennyire csak tellett, megcsináltam a szobraim, s jött velem az útra a
feleségem is. Korán beért a vonat Pestre, volt idő bőven össze vissza
járkáltunk. Az Andrássy úton, a Képzőművészeti Főiskola előtt megálltunk,
nézegettünk. Mondom a feleségemnek: próbáljuk valami tanárnak megmutatni a
dolgaimat, még jól is jön, hogy múlik vele az idő. Neki is tetszett az ötlet.
Megyünk a portáshoz, előadjuk a kívánságot. Rövid vita után hajlik a szóra s
közli: próbálkozzunk Bory Jenő
méltóságos úrnál. Az ő műterme a földszinten van, az udvarról nyílik.
Megmutatta, hogy merre. Kopogunk, bemutatkozunk, mondom a kívánságom s már bontogatnám
is a hátizsákot, de Bory méltóságos
nem kíváncsi természetű. Leint, hagyjam csak, ne bontsam ki, nem nézi meg. Azt
kérdezi, hány éves vagyok. Akkor voltam harminc s arról kezd beszélni, nem
lehet már ilyen korban szobrászatot tanulni. Csináljak skatulyákat, az
Ibuszokban megveszik, sőt igen keresik. Közben szobrait mutogatja: nagyméretű
dolgok s arról akar meggyőzni, nekem ez a pálya elérhetetlen. Meg, hogy ő is
melyen nehezen ért el oda, ahol tart. Intettem közben feleségemnek, csak bontsa
ki a zsákot s amíg mi így társalgunk, csakugyan szedi elő a Kaszafenő
parasztot. Én meg odatartom Bory elé,
hogy méltóztasson megnézni. Nem szívesen tette, de akkorra már
nekiszemtelenedtem. Addig nem mozdulok, míg valamit nem mond.
Elsőnek
azt kérdezte: mivel csinálom meg, hogy adom el, mennyiért. Mondom: 150
pengőért. Azt feleli: annyi pénzért hivatásos szobrász is megcsinálja. Én a
szemtelenség legmagasabb fokán visszakérdezek: a méltóságos úr is megcsinálná?
Hát
erre már ugyan kijött a sodrából, s míg nagyon lassan erős beszédhibával
beszélt, már kötöttem a hátizsákot s végét sem várva a mondókájának alázatosan
búcsúzva kint is voltunk az udvaron. Hallottuk még, hogy a portást szólítja s
szidja kegyetlenül, amiért a nyakára eresztett bennünket. Mi meg csak kuncogtunk,
de hasznát, igaz nem vettem semmit annak, hogy életemben először főiskolai
tanárral beszéltem
Szerencsésen
találkoztunk aztán a főispán úrral. Percnyi pontosan jött a minisztériumhoz, de
az államtitkári irodán rengeteget kellett időznünk. Én végül nem is láttam a
minisztert, mert hosszú várakozás után a főispán úr ment be. Lukács Béla államtitkár társaságában s vitték a szobrokat is.
Sokáig maradtak s izgultam erősen, hogy baj lesz a dolog körül, veszélyben a
pénz. Végre mégis kikeveredtek s újságolták az eredményt: a kegyelmes úr
hozzájárult a két szobor megvételéhez. A Tiloló menyecske megmaradt. Jó lett
volna annak az ára is, de mert csakugyan nehezen váltam volna meg tőle, könnyen
átestem a csalódáson. Különösen azért, mert a főispán úr azt is kiharcolta,
hogy menten kifizetnek.”
8.p.”A Kisterenyei Bányász nyerte
an NB II rangadóját”
„Kisterenyei
Bányász – Nagybátonyi Bá. 2:1
Nagybátony,
2000 néző
Kisterenyei
Bányász: Csernák – Király, Dobrocsi,
Bartha – Vanya, Szeberényi I. – Honti, Tarlósi, Koruhely, Magyar, Kaszás. Edző: Takács
Lajos
A
kisterenyei együttes heves rohamokkal kezdett, s az első negyedórában már
2:0-as vezetést szerzett…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése