4.p.”A múlt és
jelen – szobrokban” - Fodor Pál -
„Kisterenyei műtermében kerestem fel a faragás nagy
mesterét, a falu népszerű Pista bácsiját. Ha az ember egy kicsit szétnéz a
szobrok, a vázlatok, az albumok és a régi újságok között, melyek művészi
rendetlenségben hevernek a műteremben, bepillantást nyer egy küzdelmes életbe,
amely nagyon sok csalódást ért meg, amíg eljutott a megérdemelt elismerésig.
Amikor megkérem, hogy beszéljen ezekről a küzdelmekről, egy ideig hallgat,
leteszi a vésőt és kinéz a műterem ablakán, mintha azon gondolkozna, hogy hol is
kezdje el.
- Már gyermekkoromban is nagyon szerettem rajzolgatni.
Valamelyik régi képeslapban láttam képeket a bolgár-török háborúról és ezek
nagyon megragadták a fantáziámat.
Rajzfelszerelés híján az uradalom magtárának a falára
rajzoltam a nagy csatajeleneteket az ingyen is beszerezhető faszénnel. Persze
sohasem hagytak nyugodtan rajzolni, ha megláttak szaladnom kellett, mert az ostortól
féltem ám. De erről a szenvedélyről sehogy sem tudtak leszoktatni, lopva ugyan,
de azért mindig telerajzoltam a magtár falát. Eljutott a dolog a báró fülébe
is, aki adott húsz koronát, hogy vegyek rajta rajzeszközöket, csak ezután ne
rajzoljak többet a magtár falára. A pénzen azonban nadrágot vett az édesanyám.
Ilyen mozgalmas volt az én művészi pályafutásom első közszereplése.
-Az elemi iskolában már elismerték a tehetségemet. A
tehetség azonban kevés volt akkor az érvényesüléshez. Pénz és protekció kellett
volna. És mivel egyik sem volt, így hát nemcsak a főiskola, hanem a gimnázium
is csak álom maradt. Olyan foglalkozás után kellet néznem, amelyből élni lehet.
A küzdelmet és a reményt azonban nem adtam fel. Nagyon sokat kellett harcolnom,
amíg úgy ahogy elismerték a tehetségemet.
Azután a máról beszél, amely nemcsak a megérdemelt sikert
hozta el, hanem amely annyi körültekintéssel gondoskodik anyagi és szellemi
támogatásról is.
-És én nem akarok hálátlan lenni – mondja. Úgy érzem,
hogy erőm most van teljében, minden időmet a munkának szentelem. Ezek- mutat a
falon lévő rajzokra – ma még csak vázlatok, de már vannak kifaragott részei. Ez
a dombormű-sorozat, amely egy-egy körplasztikával lesz kiegészítve, a magyar
bányászat történetét öleli fel a szén megismerésétől a Dombassz-kombájnig.
Művészi eszközökkel és erővel szeretném kifejezni azt a mérhetetlen változást,
amit a felszabadulás hozott a bányászok életébe. Ez lenne a munkám legfontosabb
mondanivalója.
-És máson nem is dolgozik, Pista bácsi? – kérdezem.
-De igen. Kaptam a Heves megyei Tanács Végrehajtó
Bizottságától egy pályázati felhívást, amely március 8-ra határidős.
És már mutat is nekem két félig kész szobrot, amely
minden kommentálás nélkül beszél a pályázati feltételről, miszerint a művészeknek
a múlt és jelen közti változást kell érzékeltetni.
Valamikor még Kisterenyén nem voltak bányák, messze,
idegen községekbe kellett járni a bányásznak, ha dolgozni akart, természetesen
gyalog. Hát én csodálni tudom ezeket az embereket, nekem elég odagyalogolni,
akárcsak Kazárra is, hogy a legközelebbit mondjam, nem még dolgozni is ezután.
Ma autóbuszon utaznak a messzebb lakó bányászok. Ezt a változást akarja ez a
két szobor kifejezni.
Ha az ember ránéz erre a két elkeseredett palócra, amint
behúzott nyakkal, törtszélű kalapban, lenge ruhában ’kutyagol’, ahogy mondani
szokás, az őszi, esős, szeles időben, és mosolyogva derül a kényelmes
autóbuszon, kedélyesen beszélgető szintén munkába menő bányászok láttán,
nemcsak látja, hanem érzi is, a múlt árnyát és a jelen fényét igazi,
harcos-művészi eszközökkel kifejezve.
Szeretném még megkérdezni, hogy nehéz, de végre is
sikerekben gazdag munkája után boldog-e és elégedett-e önmagával?
De aztán arra gondolok, hogy művésztől mindek is kérdezni
ilyet. Bizonyára sokszor volt boldog annyi siker után, de elégedett önmagával
annál ritkábban. S ez az elégedetlenség, ez a belső ösztön viszi egyre előre az
új utak és célok felé a művészetet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése