4.p.”Ami
van az nem művelődési otthon, - ezt vallják a kisterenyei pedagógusok”
- (b.t.) -
„A patika szégyenkezve, szinte a
föld alá bújt valamikor ebben a községben. Olyan nedves és sötét odúban,
amilyenhez mérhetőt keresve is nehezen találhat az ember, pedig a múlt
Magyarországában éppenséggel nem voltak ritkák az egészségügy ilyenforma
hajlékai.
A falról egész lapokban omlik a
salétrom, a talajvíz jóformán a tetőgerendáig kúszik, ha párásabb az idő, s úgy
áll ma a ház, mint mementója a régi időknek.
S van itt még néhány mementó a
Salgótarjántól alig kőhajintásnyira lévő Kisterenyén. A kupéban utazó társaktól
hallom, hogy a művelődési otthon a kastélyhoz tartozó urasági istálló. S még
jó, hogy egyáltalán azt magukénak mondhatják a kisterenyei fiatalok, 15 évvel
ezelőtt ennyi hely sem jutott, hogy szabad óráikban gondot űzhessenek,
szórakozhassanak, tanulhassanak, okosabb emberek szavát leshessék.
Ezek a múlt lehangoló maradványai
itt, - nem mai életünk teremtette sem a patikát, sem a ’művelődési’ otthont, de
a terenyei emberek igénye ma már sokkal többre vágyik, a termelőszövetkezeti
község lakói, s az itt élő bányászok joggal kívánnak részt életük fejlődéséből,
kiváltként akkor, ha ennek a kívánságnak anyagi feltételei is vannak.
Ezekről a dolgokról jó volt
beszélgetni a napokban Fenyvesi
Józseffel, a községi általános iskola
igazgatójával, aki tantestületi társaival rengeteget fáradozik a falu
hasznára. Bizony, amiket mond, nem éppen megnyugtatóak. Kisterenye
tulajdonképpen két önálló község. Maga a ’hivatalos’ falu és a bányatelepi
alakulás, amelynek szinté jónéhány ezer állandó lakója van. Az történt az
elmúlt esztendőben, hogy a bányatelepiek az illetékes minisztériumtól 1 millió
800 ezer forintos keretet kaptak művelődési otthon építésére. A község lakói
szomorúan vették tudomásul, hogy tovább is a régi istállóba járhatnak
kultúrestekre, táncos összejövetelekre, de valakinek eszébe jutott: egyesíteni
kellene az anyagi erőket, a vasút, az állami gazdaság, gépállomás, a községi
tanács is adhatna a célre
, s megépülhetne Kisterenye központjában a korszerű
otthon, melyet a község valamennyi lakója magáénak mondhat. A vasút például 800
ezer forintot szán a célra, s a többi szerv sem akart szűkmarkú maradni. Hanem:
ami az enyém, az az enyém elve győzött a bányászoknál.
Ők nem közösködnek. A község a
nehézipari miniszterhez, Czottner Sándor
elvtárshoz fordult támogatásért s az okos javaslat a miniszternél is
támogatásra lelt. Hogy a megvalósításból mégsem lett semmi, s hogy miért nem, máig
is titok, s az is, ha már központi művelődési otthon nem épült, miért nem
észült el a bányászok kultúrháza?
Ezek a fájó kérdései a községben
azoknak, akik szívükön viselik a kisterenyei művelődési élet ügyét, főként
azokét a pedagógusokét, akik a szövetkezeti községben külön is tenni akarnak a
jó cél érdekében.
Az itteni nevelők, teljes felelőséggel lehet mondani – érzik a
kötelességet, amely rájuk a falu új arculatának formálása terén vár. A
termelőszövetkezeti elnökképző tanfolyamon pedagógusok voltak az ismertetői
számos dolognak. Varga Gáborné
számtani alap műveleteket, Smetana
Aladár százalék-, Kovács János munkaegység
számítással kapcsolatos ismertetőket tartott s a nagyüzemi gazdálkodás jelenét
és jövőjét bemutató filmek sem maradtak el a programból.
A kisterenyei tanítók fáradtságot
nem ismerő munkája eredményre vezetett, s ma már mind nagyobb számú az
előadások iránt érdeklődők tábora.
A kisterenyei pedagógusoknak
nincs mit a szemükre vetni. Részt vállaltak a fejlesztési bizottság munkájából,
a termelőszövetkezeti dolgozók mellett bányászoknak, üzemi dolgozóknak az időszerű
kérdésekről beszélnek, az úttörő csapatot úgy igyekeznek közelebb hozni a
termelőszövetkezethez, hogy a gyermekeket kertészeti munkára ösztönzik, amivel
a nyári táborozás költségeit biztosítani tudják. Ezen a téren, Kántor János a Vörös október Tsz elnöke
igen nagy segítséget ad az iskolásoknak, mert tudja, hogy a nagyüzemi
gazdálkodás megszilárdításához a nevelők is jelentős mértékben hozzájárultak.
Fejlődni akar a község minden
területen s a kulturális fejlődésnek lelkes segítői a nevelők.
Az az igazság viszont, hogy
jelenlegi környezetben kulturált szórakozás megteremtésére lehetőség nincs. A
bányász művelődési otthon megépülése az előbbi huzavona után jelenleg a jövő
kérdése s a közösségi tanácsnak anyagiak híján legfeljebb az a megoldás kínálkozik,
ha a lovarda épületében kisebb átalakításokat végeztet. Új mennyezetre, ajtóra
van szükség, ám ez csak pillanatnyilag kisegítő megoldás. Az az épület, amely
az egykori uraságnak versenyistállóként jól szolgált, ma már nem jó a
kisterenyeiek művelődési otthonául.
Én úgy hiszem, a két községrész:
a bányatelep és a terenyei központi település érdekeit egyeztetni lehet s az
itteni bányász dolgozók miniszterük tanácsára, nem zárkóznak el, hogy az
általuk tervezett otthonnál sokkal különb, az egész falu szórakozására,
nevelésére alkalmas művelődési hajlék épülhessen itt is.
Nincs szükségünk
kirakatpolitikára. Nem a bányászoknak, - nemcsak a bányászoknak építünk –
adunk, amit lehet, ami szocialista gazdálkodásunk erejéből telik, hanem az
egész közösségnek.
Még egyszer tehát: nincs
szükségünk kirakatpolitikára, arra, hogy Kisterenyén csillogó otthonban
szórakozzanak egyesek, amikor a község másik szárnyára még sötét borul, s ha azt
kérdik valakitől: hová tartasz szórakozni, - azt a választ halljuk:
-A lóistállóba…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése